– Már hat hónapja. Holnap szedem a cókmókomat. Akarod, hogy beajánljalak valakihez?

  – Nem, inkább szépen visszamegyek a többiek közé, aztán majd csak lesz valahogy.

  – Sajnálom, Belle. Nálad jobb titkárnőm nem is lehetett volna.

  Belle ejtett néhány könnyet. Nehéz évet vészeltünk át együtt. Belle vagy egy tucatszor fedezte a stiklijeimet, és egyszer még von Dortannhoz is becsörtetett, hogy miattam lemarja.

  Most becsukta. maga mögött az ajtót, kiment az irodájába. Nosztalgikusan körülnéztem. Ennek az irodának volt egykor a lakója William Faulkner, az ezer és egy soha meg nem valósult program egyike során. Belle volt az ő titkárnője is. Belle rángatta haza annak idején, holtrészegen. Faulknernek szemlátomást szüksége volt a pénzre.

  Nem esett nehezemre a döntés. Csak egy estét kellett eltöltenem Kurt von Dortann-nal, hogy lássam, mi lenne belőlem három év alatt. Amivel nem volt kedvem szembenézni, az az este várható otthoni leszámolás volt.

  Vallal kemény veszekedéseink voltak. Nem egy esetben, amikor súlyos belharcokat vívtam a stúdióban, csalódnom kellett benne. Lehordott azért, mert nem voltam hajlandó aláírni a hűségesküt. Nem tudta megértem, hogy a tengerészgyalogosi múltam után nekem ez mennyire sértő. Aztán az esküt alkotmányellenesnek minősítették. Nem számított – Val szemében nekem akkor sem volt igazam.

  Val akkor is nekem ugrott, amikor otthagytam a stúdiót, mert von Dortann a hátam mögött szerződtetett egy írót. A fenébe is, hiszen két nap múlva már újra ott ültem a helyemen! Én voltam neki a rossz fiú, aki nem tud együttműködni a stúdióval. Az én hibám volt, hogy a sarkamra álltam Golddal szemben.

  Val nem akarta, hogy belemenjek bármilyen csatározásba, amely veszélyeztette volna a stúdióbeli állásomat. Rosszul esik kimondani, de Val leplezetlenül megalkuvó volt. Jól érezte magát Hollywoodban, a jó élet gerinctelenné tette. „Csak semmi ugrálás!” Ezt a jelmondatot akár falvédőre hímezhette volna, és fölakaszthatta volna kandalló fölé.

  Nem akartam lekötni magam egy teljes forgatókönyv megírására, amíg nem írom meg a második regényemet, így hát kisebb plasztikai műtéteket vállaltam a stúdióban. Minden forgatókönyv életében elérkezik egy pillanat, amikor az írónak a sarkára kell állnia, vagy pedig el kell adnia a lelke egy darabkáját. Amikor az embernek fölfuvalkodott, egomániás színészekkel, színésznőkkel és rendezőkkel kell dolgoznia, meg kell próbálnia észben tartani, hogy ők az urak – még ha el sem tudják olvasni a forgatókönyvet, még ha az érveik idiotikusak is. Ők az urak. Amikor elérkezett az elkerülhetetlen nagy összecsapás, Val mindig pokoli ramazurit rendezett, hogy miért kell nekem folyton keménykednem.

  Nem látott a dühtől akkor sem, amikor visszautasítottam egy ötvenezer dolláros ajánlatot, hogy írjak egy forgatókönyvet a Columbiának. Pedig szemét munka lett volna. Valtól egyetlen megértő szót sem hallottam.

  Nem tudom, mi ütött belé. Ezt az oldalát addig sohasem mutatta. Talán a neveltetése volt mögötte: a flottánál az ember végrehajtja a parancsot, és nem akadékoskodik.

  – Mit számít, Gideón? – mondogatta. – A kutya sem figyel arra, hogy ki írta a forgatókönyvet! Emlékezz csak, hogy mit mondott Sal az első napon! Amit te írtál, az egy könyv lapjain mindörökre fennmarad az utókornak, azt senki sem változtathatja meg. Tudom, hogy a forgatókönyvírást nem neked találták ki, de piszok jól megfizetik a kényelmetlenségeidet!

  Egy-egy stúdióbeli összetűzés után esténként sokszor kihajtottam a Holiday House-hoz, Malibu mögé. Horgászfelszerelést béreltem, kiültem a mólóra pecázni. Elnyűttebb voltam, semhogy hazamenjek, és végighallgassam Val szemrehányásait. Aztán úgy lett, ahogy ilyenkor lenni szokott. Nőket is vittem magammal. Sok nőt.

  A nőkkel kapcsolatban az zavart a legjobban, hogy minél többet veszekedtem Vallal, annál kevésbé éreztem miattuk lelkifurdalást.

  Miután Saltól visszatértem az irodámba, vagy féltucatszor megpróbáltam hazatelefonálni. Foglalt volt. Sal szemlátomást berontott az első telefonfülkébe. Ő hívta föl elsőnek Valt, a rohadék! És most persze lyukat beszél a hasába.

  Belle jött be, teát hozott. Ott maradtam a heverőn. Belle leült az íróasztalhoz, tovább hívta a lakásomat.

  – Még mindig foglalt.

  – Nagyon oda voltál Faulknerért, ugye?

  Belle elmosolyodott.

  – Azt hiszem, titokban szerelmes voltam belé. Nagyszerű ember volt, nagyon jól nevelt, halk szavú. Igen, kedves Miss Belle, nem, kedves Miss Belle. Mindig Miss Belle-nek szólított.

  – Hogy tudta elviselni Stanley Goldot?

  – Jó néhány megbeszélésen bent ültem, hogy jegyzeteljek. Hamar nyilvánvaló lett, hogy Mr. Faulkner filmjéből sohasem lesz semmi. De Gold azért itt tartotta, mint valami ölebet. Azt hiszem, az Ezredest földobta maga az a gondolat, hogy a markában tart egy olyan nagy írót, mint Mr. Faulkner. Imádta lehordani Mr. Faulknert, ugyanúgy, mint von Dortannt. Mint mindenkit, aki fél tőle. Mr. Faulkner olyankor teljesen összeomlott. Mindig ott szomorkodott valamelyik bárban a Ventura Boulevardon. George meg én megkerestük, hazavittük, és néha nekünk kellett ágyba is dugnunk.

  – A félelem föloldása az író egyik legfőbb életcélja – mondtam.

  Belle ismét elmosolyodott.

  – Mondta a szerző a Nobel-díj átvételekor…

  Megszólalt a telefon. Belle fölvette, befogta a kagylót.

  – Stanley Gold!

  – Halló, Ezredes! – mondtam.

  – Zadok? Arra gondoltam, nem ártana egy kis pezsgőt bontani. Szívesen rendeznék egy kis bulit a tiszteletére. Mit szólna péntekhez, nálam?

  – Sajnos, nem megy. Az egyik lányom föllép egy iskolai színielőadásban. Tudja, hogy van ez.

  Hosszú csönd lett, ahogy vártam is. Gold fölírta ezt a visszautasítást a kis fekete noteszába.

  – Máskor – mondta –, majd rá fog érni.

  Megpróbáltam újra hazatelefonálni. Még mindig foglalt volt.

 

*

 

Kihajtottam a stúdió kapuján, nekigyürkőztem a forgalomnak, bekapcsoltam a rádiót.

 

külső

ventura boulevard

nappal

 

bevezető kép egymást érik az autók a csúcsforgalomban

 

kamera ráfut

közeli kép az ÍRÓ a nyitott tetejű T–3-as sportkocsijában ül. Mellette, az ülésen a zakója. Cigaretta után kotorászik, rágyújt, bekapcsolja a rádiót, közben araszolva halad a forgalomban.

 

első rádióhang (kép fölött)

Most pedig Ernie-nek, Maxine-nek, Dave-nek és a Mario-féle vendéglő egész csapatának énekli Elvis, a király, hogy „Love Me Tender”…

 

író eltekeri a rádiót

 

második rádióhang (kép fölött)

A Little Rock-i középiskolánál a helyzet egyre rosszabb. Fehér házi források szerint Eisenhower elnök a katonaság bevetését fontolgatja…

 

író ismét a gombhoz nyúl, közben türelmetlenül dörmög a forgalom miatt.

 

harmadik rádióhang (kép fölött)

Davy! Davy Crockett, a vad vidék királya…

 

szög tágul dudák kórusa harsog idegesen

író elhajt

 

áttűnés,

 

külső

szép, kertes ház

este

 

A környezet némi jómód jeleit mutatja. ÍRÓ behajt a kerti útra, megáll, kiszáll a kocsiból. Azonnal ráront a két fiatal LÁNY, a fejükön Davy Crockett-féle mosómedveprém sapka, játék pisztolyokkal lövöldöznek. Csatlakozik hozzájuk a kutya.

  író „holtan esik össze”, a lányok rávetik magukat. író föltápászkodik, elhajítja a kutya labdáját. A lányokkal bemennek

 

belső

szép nappali szoba

este

 

feleség rosszkedvű. Közeledik az ÍRÓhoz, de nem megy oda hozzá.

 

feleség Sal telefonált. Elmesélte az egész beszélgetésedet az Ezredessel.

(nincs reakció)

  Halljuk, mit fogsz mondani neki?

író Megmondtam neki, hogy még meggondolom.

 

feleség Heti kétezer dollár, ami négyezerig fölmegy! Harmincéves korodra producer vagy! Mit kell ezen meggondolni?

 

író (retteg ettől a pillanattól)

Én nem vagyok producernek való, Val. Nem nekem találták ki ezeket a stúdióbeli hajcihőket. Túl sok a politika. Túl sok a furkálás. Túl sok emberrel kell foglalkozni. Ide hallgass, kicsim, egyebek között éppen azért lettem író, hogy egyedül tudjak dolgozni. Az írás nekem a szabadság. A szabadság!

 

feleség Nagyon önző ember vagy te, Gideón.

író Tudom.

 

kép fokozatosan kihalványodik

 

  A vacsoránál mintha az ördög bújt volna a lányokba. Mindenféle jó dologban volt részük mostanában. Segítettem nekik megcsinálni a leckét, aztán fürdés után birkóztunk egy kicsit, és párnacsatát vívtunk.

  – Félóra tévénézés, aztán kész! – mondtam.

  Méltatlankodva vették tudomásul.

  – Bárcsak ne is volna itthon az a szemétláda!

  – Egy hete várják ezt a műsort. Minek minden héten újra ügyet csinálni belőle?

  A mélyben fortyogott a vulkán. Bementem a nappaliba, gondoltam, talán olvasgathatnék. Val utánam jött. Rosszkedvű volt. Tett néhány lépést, aztán rám nézett, de csak valahogy a szeme sarkából.

  – Sal telefonált – mondta. – Elmesélte az egész beszélgetésedet az Ezredessel.

  Nem feleltem.

  – Halljuk, mit fogsz mondani neki?

  – Megmondtam neki, hogy még meggondolom.

  – Heti kétezer dollár, ami négyezerig fölmegy! Harmincéves korodra producer vagy! Mit kell ezen meggondolni?

  Rettegtem ettől a pillanattól.

  – Én nem vagyok producernek való, Val. Nem nekem találták ki ezeket a stúdióbeli hajcihőket. Túl sok a politika. Túl sok a furkálás. Túl sok emberrel kell foglalkozni. Ide hallgass, kicsim, egyebek között éppen azért lettem író, hogy egyedül tudjak dolgozni. Az írás nekem a szabadság. A szabadság!…

  – Nagyon önző ember vagy te, Gideón.

  – Tudom. Az önzés a munkám egyik követelménye. De nem leszek Stanley Gold producere, és pont! Ennyi. És van még néhány dolog, amit tisztáznunk kellene, de most rögtön.

  – Ha látnád magad! Alig várod, hogy veszekedhess. Amikor ilyen állapotban vagy, nem lehet beszélni veled.

  – Valahányszor meg kellene beszélnünk valamit, mindig rázendítesz, hogy velem nem lehet beszélni. Márpedig egy csomó dolog felgyűlt. Ajánlatos volna megbeszélnünk őket.

  Mostanában, amikor valamit tisztáznunk kellett volna, Val egyre elhárítóbb lett. Halasszuk el, söpörjük a szőnyeg alá, csináljunk bármit, csak ne nézzünk szembe vele, ne essünk túl rajta! A fél életünk kimondatlan szavakból állt. Időnként megdühödtem, bevágtam magam mögött az ajtót, de amikor hazamentem, Val úgy tett, mintha az égvilágon semmi sem történt volna.

  – Átmegyek a dolgozóba – mondtam. – Ha beszélgetni támad kedved, gyere. Egyébként majd át akarok ruccanni pár napra San Franciscóba. Lötyögni akarok egy kicsit, meglátogatni a srácokat.

  – Nem tudlak visszatartani.

 

*

 

Eldördültek az első sortüzek. Most csend telepedett a tájra. Beköszöntött a jégkorszak. A „dolgozó” egy kis vendégház volt az úszómedence túloldalán. Magamban elpróbáltam az érveimet, ugyanúgy, ahogy meggyőződésem szerint Val is az övéit. Csak az volt a baj, hogy egyikünk sem tartotta magát a forgatókönyvhöz. Val nem a várt válaszokat adta. De csak mondtuk a magunkét. Rendszerint percek alatt mind a ketten eltértünk a tárgytól, és néha még azt is elfelejtettük, hogy min veszekszünk.

  Tettem-vettem a dolgozóban. Nem tudtam az olvasásra koncentrálni. Telefonálni? Minek? A postámmal sem akartam foglalkozni. Itt egy levél az öregemtől. Ezt talán jobb lesz máskor elolvasni. A tévében semmi. Elnyújtóztam a heverőn, és tovább soroltam cáfolhatatlan érveimet az „esküdtszéknek”.

  Az egyik íratlan szabályunk az volt, hogy először Valnak kell engednie, neki kell hozzám jönnie. Egyszer-kétszer megesett, hogy én nem bírtam tovább, én mentem hozzá. Ezúttal szó sem lehetett róla.

  Körülbelül hajnali kettőkor hallottam meg a léptei csosszanását. Magamra húztam a takarót, alvást színleltem. Kopogás, aztán kinyílt az ajtó, fölgyulladt a kis lámpa.

  – Szívem… – duruzsolta Val.

  Nyögtem egyet, mintha mély álomból ébrednék. Fölültem, nyújtózkodtam, ásítottam, körbetekintettem, és „észrevettem”, hol vagyok. Val belevetette magát a fotelba, amíg vizet löttyentettem az arcomba, és megtörülköztem.

  – A legjobb, ha a legelején kezdjük – mondtam. – Amikor Bascomb és a Reaves elfogadta a Férfiak fegyverbent, nem szőttünk különösebb terveket a jövőnkről, csak egyszer-kétszer elpöntyögtünk arról, hogy majd megpróbálhatnánk keríteni valami szebb házat Sausalitóban.

  – Azóta megváltozott a helyzet, Gideón. Elkezdtél egy másik életpályát itt, a filmstúdióban. Most már több lehetőség közül is választhatunk az életben.

  – Val, most már el kell döntenem, mi leszek, ha nagy leszek! Nem lehetek producer. Meggyilkolnék minden második színészt és rendezőt, akit ismerek. Másodszor, ebben a városban rossz világ jár az írókra. Tudod, mi ez, amiben élünk? Végeérhetetlen háború, hogy megőrizzük az ép elménket egy elmebeteg városban! Hónapok óta meg sem említetted a következő regényemet. San Franciscónak már a nevét is elfelejtetted! Centiről centire nyel el engem ez a mocsár.

  – Az életem első tizennyolc évében flottagyerek voltam. Tizenkét különböző flottabázison éltünk. És a házasságunk első nyolc éve valóságos lidércnyomás volt. Itt boldogok vagyunk. Otthont akarok magunknak – mondta Val.

  – Én is. De nem ebben a mágneses térben. Nem tudom, képes volnék-e könyveket írni ebben a légkörben. Ez a probléma újra meg újra elő fog jönni,

  – És mi lesz, ha legközelebb Indiáról akarsz regényt írni? Vagy Alaszkáról?

  – Mit akarsz ezzel mondani, Val? Hogy ne írjak több regényt? Mondd csak el, mit forgatsz még a fejedben!

  Val megijedt. Nem akarta kimondani, ami pedig ott volt a nyelve hegyén.

  – Mondjad csak! – szóltam rá.

  – Mi lesz, ha a következő könyved megbukik? Semmi kedvem visszamenni a szegénységbe. Itt kell maradnod a stúdió közelében…

  Hát ez elég egyértelmű volt. Otthont és megélhetést kell nyújtanom a családomnak. Hogy jövök ahhoz, hogy végigrángassam őket a fél világon?

  – A jövő hónapban kezdődik az iskolai szünet. Te meg a lányok feljöttök velem San Franciscóba három hónapra. Befejezem az anyaggyűjtést, aztán visszajövök ide, és megírom a könyvet. Utána majd eldöntjük, hogyan tovább.

  – Nem megyek veled azért, hogy a művész cselédje és kurvája legyek. Jelentkeztem a képzőművészeti főiskolára!

  Val szemlátomást bevetette a nehéztüzérséget. A célzás finom volt, de csöpögött a rosszindulattól. Kimondatlanul a szememre vetette, hogy én tettem tönkre az ígéretes művészi pályafutását. Ő eddig meghozott értem minden nagy áldozatot, most rajtam a sor.

  Val egyvalamit nagyon jól tudott rólam. Tudta, hogy rettenetesen félek az egyedülléttől. Már attól is kiborultam, ha egy étteremben egyedül kellett ebédelnem. Ha a városon kívül megszálltam valahol, a szállodai szobában le sem tettem a telefont. Nem tudtam volna egyedül meglenni San Franciscóban.

  – Az isten szerelmére, San Franciscóban is vannak képzőművészeti főiskolák!

  – Sem Penny és Roxy, sem én nem akarok a kurváid és a stricijeid között forgolódni.

  – De hát róluk írok könyvet! Val, én ezt nem veszem be. Tíz éve nyafogsz, hogy milyen csodálatos pályafutást áldoztál föl a kedveméit. Pedig csak arra jó ez az elképzelt pályafutás, hogy becsapd magadat. Tudni akarod az igazat? Nincs hozzá sem tehetséged, sem bátorságod! Ha úgy volna rá szükséged, mint nekem az írásra, már tíz éve nekivágtál volna. A szentségit, ez az egész egy nagy hazugság, hogy engem revolverezhess!

 

*

 

  Nos, nem menteni el San Franciscóba, hogy befejezzem az anyaggyűjtést. Val tudta, hogy nem fogok elmenni. Ő persze be nem tette a lábát a képzőművészeti főiskolára.

  Így hát négy tébolyult hónapon át írtam A rossz hírű negyedet a kellemes kis nyári lakomban. Igazában kétszer annyi időre lett volna szükségem, de Sal egyre szorongatott, Val pedig költséges életstílust vett föl.

  Amikor elkészült a könyv, Val talált Woodland Hillsben egy gyönyörű házat kétholdas telekkel, ahol megvolt minden, amit csak a kislányok szeme-szája kívánhat. Istálló, úszómedence, teniszpálya, nagy tölgyfák, minden. Sürgősen forgatókönyvet kellett írnom.

  Néhány hónap múlva megjelent A rossz hírű negyed. Hosszan mondjam, vagy röviden? Hatalmasat bukott. A rám zúdult sok bántó megjegyzés közül az volt a legmegsemmisítőbb, amit az egyik kritikus írt: „Zadok alighanem valahol egy narancsligetben írta ezt a regényt. Az mindenesetre biztos, hogy a rossz hírű negyedet messze elkerülte.”

  A rossz hírű negyed lapos, olcsó Damon Runyon-utánzat volt, felszínes ujjgyakorlat, amin gyorsan túl kellett jutni, hogy visszatérhessek ahhoz, ami igazán fontos, a pénzkereséshez.

  Ha. Ha… ha… HA! Ha elmentem volna arra a három hónapra San Franciscóba, meg tudtam volna ragadni a rossz hírű negyed atmoszféráját a maga utánozhatatlan tarkaságában és durvaságában. HA a nyúl nem áll meg szarni, utolérte volna a teknősbékát. Vallal nemigen beszélgettünk A rossz hírű negyedről. Nem volt rá szükség. Az ember hazudhat a főnökének, a feleségének, a gyerekeinek, de nem hazudhat az írógépnek. Előbb-utóbb kiderül az igazság. Az igazság pedig az volt, hogy szenvedő emberekről írtam, ám a fájdalmukat nem éreztem át, és az olvasók átláttak rajtam. Heti kétezer dollár mellett nehéz átélni, hogy az embernek korog a gyomra. Regényt akarsz írni? Akkor mindent le kell vetkőznöd…

  Úgy látszott, itt lebzselek Hollywoodban az életem végéig. Magam előtt láttam a kitaposott, kikövezett utat. Zadok, a producer. Esetleg társulva Stanley Golddal. Televíziós sorozatok, nagy rakás pénzek. Az ember fogja az első hülye ötletet, följavítja felvételről bejátszott nevetéssel. Manapság úgy veszik a szart, mint még soha. Amikor Istennek sírtam, hogy hagyja meg Penny életét, nem megesküdtem, hogy olyan író leszek, akire ő is büszke lehet? Aranybilincs. Nerccel bélelt börtöncella. Val már csak monogramos ingeket vett nekem. És visszatérőben volt az asztmám. Pedig tizenöt éve nem volt rohamom. Talán pszichoanalitikushoz kellene mennem. A Bedford Drive-on egy sörétes puskával egyszerre ötvenet lehet eltalálni.

  Nyilvánvaló lett, hogy akármilyen nagy a hangom, nincs elég tehetség bennem. Már nem ment az áldozatvállalás, és mindenért Valt, Salt, Malt vagy Goldot okoltam. Csak magamat nem. Rendben van! Nincs elég tehetség bennem. Hagyjanak békén! nincs bennem elég!

 

*

 

  – Halló, itt Zadok!

  – Gideón, te vén csibész! Hogy vagy?

  – Ócskás…?!

  – Úgy szoktak hívni.

  – Jaj, cimbora, téged írt föl nekem az orvos! Hol vagy?

  – Egy bungalóban a Beverly Hillsben. Úton vagyok Hongkongba, üzleti ügyben. Reméltem, a városban talállak.

  Egyből elmúlt a rosszkedvem. Kelly Murphy őrmester régi tengerészgyalogos cimborám volt. Ócskásnak hívtuk, mert a legkülönfélébb értéktelen kacatokat gyűjtötte össze, és valahogy mindig sikerült haszonnal túladnia rajtuk. Tényleg ócskás volt.

  A bazárosi tevékenysége mellett Murphy félelmetes szerencsejátékos volt, az egyik legjobb kockavető, akit életemben láttam. Jelentős vagyonnal szerelt le.

  Ócskás már a háború előtt is szolgált a tengerészgyalogságnál, egyebek között a Karib-tengeri szigeteken is. Megesküdött, hogy a háború után visszatér oda, és vissza is tért, de nem akárhogy. Egy kis csónakkal kezdte járni a szigetvilágot, fölvásárolta a háborúból visszamaradt katonai felszerelést, és végül már egész kis flottája volt tehergőzösökből, valamint két repülőgépe. Mindig tartottuk egymással a kapcsolatot, az első könyvem megjelenése előtt is.

  – Penny és Roxy imádta, részben az extravagáns ajándékai miatt. Valérie elviselte, hiszen a flottabeli gyermeksége alatt megszokta a színes egyéniségeket. Másrészt viszont utálta, mert amikor Ócskás a városba vetődött, mindig számítani lehetett arra, hogy néhány napig totálkáros leszek.

  A Kakasfarok bárban kezdtük, és Ócskás Beverly Hills-i bungalójában fejeztük be, számos közbülső állomás után.

  – Egyetlen boldog lélegzetet sem vettél, mióta idelenn vagy. Ilyennek még soha nem láttalak – mondta Ócskás.

  – Mert láttam, ahogy hatszáz – hatszor száz! – forgatókönyvíró borul térdre egy hűségeskü előtt. Amikor nem voltam hajlandó aláírni, Gold ezredes akkor mondta el nekem először ama halhatatlan szavakat: „Maga soha többé nem fog ebben a városban dolgozni!” Aztán két hét múlva szerződtetett a rohadék, hogy tegyek rendbe egy eltolt forgatókönyvet!

  Ócskás letekerte egy újabb vodkásüveg kupakját. Mostanában rákaptam a tiszta vodkára.

  – És azután – folytattam nagy átéléssel –, láttam, ahogy filmszerepre kerestek buta, nagy csöcsű, vörös hajú csajokat, és ötszáz buta, nagy csöcsű, vörös csaj jelentkezett, akik leszoptak összesen negyvenkét producert, és leszoptak volna egy körtefán ülő fácánt is.

  Befaltam néhány falat hideg előételt, bedobtam még egy kupica vodkát.

  – A nagy csöcsű vöröskékről jut eszembe, nemsokára előkerülhetnének a lányok.

  – Hívd fel őket, mondd meg nekik, hogy majd holnap este mindent pótolunk. Szerintem most arra van szükséged, hogy elbeszélgess a haveroddal – mondta Ócskás.

  – Már így is fosom a szót. Jobb, ha abbahagyom.

  – Nagyon mélyen van elásva benned a dolog. Valahogy ki kell jutnia a felszínre, Gideón.

  Tárcsáztam.

  – Halló, Brenda, itt Gideón. Nem szívesen töröm össze a szíved, picim, de ma este nem fogunk tudni találkozni. A számlát bízd ránk. És hagyd szabadon a holnap estét. Angyal vagy…

  Nem tudtam Ócskás szemébe nézni.

  – Színészek – mondtam. – Láttad már, milyen a páva, amikor széttárja a farkát, és fölrikolt? Rettenetes a hangja. Ezek azt rikoltozzák, hogy ti kurva írók, ti nem írtatok meg elég szépnek! A színésznők legszívesebben rugós késsel vágnák le az író tökét. „Ezt az Oscar-díjat a kisembereknek köszönhetem, a díszletmunkásoknak, az operatőröknek, az öltöztetőknek, de legfőképpen az íróimnak!” Még hogy az ő íróinak!

  – Mindig is az ember agyára mentél, Gideón. Mindig nyüzsögtél. Ha rajtad állt volna, az egész ezredből tánckart csináltál volna, és színpadra állítottad volna a csapatszemlét, hadd lásson újat a világ!

  – Mondok én neked valamit. Nem normális dolog, nem emberi dolog, nem rendes dolog azt kérni valakitől, hogy regényt írjon. Három, négy, öt évet tölteni abban az istenverte sötétségben!

  – Akkor ne lamentálj, és örülj annak, amid van.

  – Egy nagy szart! Eredj Hongkongba! Nem vagyok köteles a hülye szövegedet hallgatni. Mindig csak halandzsáztál!

  – Mitől félsz, öreg?

  Ócskás nagydarab, erős férfi volt, és akit megragadott, az megérezte. Vállon ragadott, megrázott.

  – Mitől félsz?

  Kitéptem magam a kezéből, éreztem, hogy összeszorul a mellkasom. Csak nem az a rohadt asztmás roham? Ócskás megállt mögöttem.

  – Partraszállás! A japcsik tüzet nyitottak! Nyílik a homloklemez! Mitől félsz? A zsidóság jött rád? Vagy Pedróról álmodsz? Nálad nagyobb hőst nem látott az ezred! Büszkék vagyunk, ha csak megérinthetünk! Most meg mi a fenétől félsz?

  – A magánytól! – üvöltöttem.

  Nagyon nagy csönd lett. Ócskás tekintetében ugyanolyan részvét ült, mint az ütközet után. Akkor éreztem meg, hogy egy csomó tengerészgyalogosnak milyen sokat jelenthetek.

  – Úristen! – suttogta.

  – Szörnyű félelem. Rettenetes. Nem tudom, hogy bánjak el vele.

  – Tengerészgyalogoshoz illően – mondta.

  – A kurva életbe, nem megy!

  – El kell tűnnöd ebből a városból, és be kell bizonyítanod, hogy kibírod a magányt. Nézd meg magad, öreg! Olyan boldogtalan vagy, hogy mindjárt agyon is lőheted magad!

  – Nem tudom, képes vagyok-e rá, cimbora.

  – Van egy jó kis helyem St. Barthélemy szigetén. Légy szíves lemenni oda, és összekapni magad!

  – Nem tudom, cimbora. Nem tudom…

 

*

 

Todd Wallace-tól eltérően Sal Sensibar akár a föld túlsó feléről is ki tudta volna szagolni az üzletet. Ha kellett, belekotort a szemetesbödönökbe, hallgatózott a férfivécékben, lányokat hajtott föl a stúdió jogtanácsosának. Sal mindig tudta, hol mi folyik, és nem abból, hogy a Varietyt olvasta.

  Volt Hollywoodban egy producer, akit tényleg csodáltam, Judd Schlosberg. Ki ne csodálta volna? Csodagyerekként kezdte, huszonhét éves korára egy stúdió élén állt. Később ő lett az egyik első önálló hollywoodi producer.

  Amikor az ember leül egy producerrel, és a producer azt mondja: „én végtelenül tisztelem az írót”, az ember biztosra veheti, hogy hazudik a csibész. Judd Schlosberg valószínűleg soha ki nem ejtette ezeket a szavakat, viszont sikeresen együttműködött Maxwell Andersonnal, Tennessee Williamsszel és John Steinbeckkel. Engem igazában ez vonzott benne.

  Általában békén hagyta az íróit, számos forgatókönyve remekmű volt, melyet nagy gonddal és ízléssel vitt a vászonra. Schlosbergnek négy, a legjobb filmért járó Oscar-díj állt az íróasztala mögötti polcon, mellettük pedig az életműért járó Thalberg-díj és a Hersholt Humanitárius Díj.

  Amikor Sal kiderítette, hogy Schlosberg megvett az Atlantictól egy jelentéktelen kis elbeszélést, amely John Hardinról, a híres texasi pisztolyhősről szólt, azt mondtam, szerezze meg nekem a munkát.

  Judd Schlosberg alacsony férfi volt, alig több mint másfél méter magas, és valami angyali volt az arcában. Az irodája mintha az elért eredményei ízlésesen berendezett kiállítása lett volna, szentély, amelyet ráadásul még vagy egy tucat Remington-festmény és szobor díszített.

  Judd Schlosberg annyi halandzsát hallott már a sima szájú írók ajkáról, amennyivel egy közepes méretű várost be lehetett volna temetni. Nem én lettem volna az első, aki lyukat akar beszélni a hasába.

  – Úgy tudom, maga még egyetlen westernt sem írt – mondta.

  – Ezt a sztorit meg lehet írni hajóra, alagútépítők közé, futballistákra. Az egész világ egyetlen nagy cowboytörténet. Nincs a westernben semmi rejtélyes. Azért kértem, hogy megpróbálkozhassam vele, mert tudom, mit látott maga a sztoriban, és mit akar kihozni belőle.

  – Mit láttam benne?

  – Maga egész Hollywoodot beleültette abba a tizenhat cowboynyeregbe. Talán az egész világot.

  Schlosberg tudta, hogy az én látásmódom és felfogásom pontosan olyan, mint az övé, és négy hetet adott a feldolgozásra. Egyetlen ponton sem alkudtam meg. A legjobbat írtam, amit csak tudtam. Annyira szükségem volt erre a munkára, hogy az írógépem szárnyakat kapott.

  Sal beadta az anyagot, és elkezdődött a gyötrelmes várakozás. Két hét múlva Sal telefonált.

  – Ideszóltak Schlosbergtől. Holnap tízre vár minket.

  Szív torokban dobog.

  – Hogy látod a dolgot, Sal?

  – Meggyőződésem, hogy forgatókönyvet akar íratni.

 

*

 

Miután Ócskás továbbutazott Hongkongba, egy árva szóval sem említettem Valnak, hogy miről beszélgettünk azon az estén. Ócskás szavai azonban állandóan ott motoszkáltak a fejemben. Ha még egyszer, utoljára meg akarok próbálkozni azzal, hogy regényíróvá legyek, meg kell találnom magamban a bátorságot, hogy legyőzzem a magánytól való rettegésemet. Tudtam, hogy ezenkívül is még egy halom fóbiát le kell gyűrnöm, hogy igazi regényíró lehessek. A sült galamb nem repül az ember szájába.

  Már eldöntöttem, hogy ha Judd Schlosberg engem bíz meg a forgatókönyvvel, egyedül fogom megcsinálni, St. Barthélemyn. A világ egyik legolcsóbb árucikke a beteljesületlen zseni. Mindannyian azt akarjuk, hogy egyéniségnek ismerjen meg minket a világ, olyasvalakinek, aki kitört a falkából. Így hát az ember fölajánlja magát áldozatnak, és attól fél, hogy ha veszít, visszataszítják a falkába. És egyetlen kérdés gyötri. Birtokolni akar, vagy önmaga lenni?

  Most rájöttem, hogy nekem egész életemben bizonyítanom kell majd valamit. Száz métert sem tehetek meg anélkül, hogy akadály ne állná az utamat.

  Addig titkoltam a terveimet Val elől, amíg végül kifutottam az időből. Lehet, hogy holnap Schlosberg nekem adja a forgatókönyvet, és akkor már kénytelen leszek szólni Valnak.

  Az úszómedence mellett voltunk. Val éppen italt kevert. Magas sarkú cipő volt rajta, és bikini. Még mindig bomba nő.

  – Egészségedre – mondta egy csók kíséretében. – Szóval holnap van a nagy nap! Mi volna, ha elruccannánk New Yorkba vagy Vegasba egy hosszú hétvégére, és csapnánk egy iszonyatos murit?

  Komor lehetett az arckifejezésem. Val aggodalmas kíváncsisággal reagált rá.

  – Hát te aztán nem úgy festesz, mint aki éppen megütötte a főnyereményt!

  – Val, én úgy döntöttem, hogy nem idehaza írom meg a forgatókönyvet.

  – Ha a stúdióban akarsz dolgozni, tőlem nyugodtan. Bár hiányozni fog, hogy nem vagy körülöttem.

  – Úgy értem, el akarok menni valahová megírni.

  – No de uram, olyan hirtelen ez az egész!

  – Csak neked. Már hetek óta töröm rajta a fejem.

  – Az isten szerelmére, Gideón, hiszen semmit sem tudsz magadnak megcsinálni. Teljesen tehetetlen vagy egyedül!

  – Tudom. De túl sok dolog összejött már. Rendet kell raknom magamban.

  Val kezdett rájönni, hogy nem fogom meggondolni magam. Vállat vont, engedett egy kicsit a pórázon, de azért erősen tartotta.

  – Hát akkor írjál Malibuban. Veled tölthetem az éjszakák jó részét, és hétvégeken együtt lehetünk a lányokkal. Te, ez végül még szórakoztató is lehet!

  – Val, én a Karib-szigetekre megyek. Egyedül.

  Nem hiszem, hogy valaha is számított volna tőlem ilyen kijelentésre. Val mindig a kezében tartotta az adu ászt, a magánytól való félelmemet. Amikor sarokba szorítottam, sohasem habozott kijátszani. És mindig nyert vele.

  – Megértem, hogy mindenkinek kell a mozgási szabadság, de attól, hogy író vagy, még nincs jogod otthagyni a családodat és az otthonodat. Úristen, már szinte azt érezteted velem, hogy én kergetlek el! A miatt a rohadt könyv miatt, A rossz hírű negyed miatt van az egész!

  – Val, nem te tehetsz róla, nem is a lányok, nem is a stúdió, nem is Los Angeles. Rólam van szó. Gideón Zadok a vizet tapossa, hogy levegőt kapjon. Azt hittem, olyan sok áldozatot hoztunk az első könyvért, hogy aztán már rózsaszirommal lesz fölszórva az út hátralevő része.

  – Az a rohadék Murphy bujtott föl erre?

  – Senki sem bujtott föl semmire. Nem találom a kiutat, Val. Murphy megértett. Ha igazi író akarok lenni, sokkal több mindent föl kell tudnom adni, mint amit eddig föladtam. Meg kell tennem, ami ahhoz szükséges, hogy olyan író legyek, aki szemrebbenés nélkül tud a tükörbe nézni. Egyelőre annyit tudok, Val, hogy oda megyek, ahová a hivatásom szólít. Ha te és a lányok követni tudtok, nagyszerű. Ha egyedül kell mennem, akkor egyedül fogok menni.

  Val szinte kővé dermedt. Magam is alig hittem, hogy az én számból jönnek elő ezek a szavak.

  – Lehet, hogy pofára esem. Lehet, hogy nincs bennem elég tehetség. De nem adom meg magam harc nélkül. Megírom a következő könyvemet, csibém, és mindent bele fogok adni!

  Vészes, sötét csönd telepedett ránk.

  – Te kegyetlen mocsok! Te önző szemét!

  A feleségem egy árva szót sem fogott föl! Nem érezte meg, hogy miért esdekelek! Val odavágta a poharát. Végigpattogott a teraszon. Szerencsére műanyag volt. Val megállt fölöttem, a mellkasa zihálva emelkedett-süllyedt, a foga összeszorult.

  – Miért nem iratkozol be a képzőművészeti főiskolára? – kérdeztem, összeszedve minden aljasságomat.

  – Kit érdekel, hogy mi lesz velem?! – kiáltotta.

  – És hogy velem? – kérdeztem.

 

*

 

A pillanatnyi divatuniformis az alpakaszvetter volt, bő ujjal. Schlosberg drappot viselt, Sal élénkvöröset, én pedig fehéret, az önmegtartóztatás, szerénység és erény jeleként.

  Schlosberg rágyújtott egy szivarra, mely mintha alig valamivel lett volna kisebb nála, és csüggött minden szavamon. A legkisebb disszonancia sem volt közöttünk abban a tekintetben, hogy merre kell vinni a történetet, de valami szemlátomást mégsem stimmelt. Úgy éreztem, még nem határozta el magát teljesen.

  – És most neki akarna látni? – kérdezte, amikor befejeztem.

  Úristen, most jön az érzelmes búcsú.

  – Persze – mondtam.

  – Nézze, Zadok, nekem tetszik jó pár dolga. Nagyjából tetszik az is, amit itt elmondott. No már most, én mindig felnőttként bánok az íróimmal, amíg nem adnak okot másra. Én voltam az első hollywoodi producer, aki megengedte, hogy az írók otthon dolgozzanak. Akár Santa Barbarában van az az otthon, akár New Yorkban. Két angolnak még azt is megengedtem, hogy Londonban dolgozzanak. Amíg érintkezésben tudunk maradni egymással, mindegy. De Sal azt mondja, hogy maga ezt… hol is akarja megírni?

  – St. Barthélemyn.

  – Miért?

  – Mondjuk azért, mert a Zadok-ház rogyadozik összefelé. De főleg azért, mert azt hiszem, jobb lesz a forgatókönyv.

  – Milyen maszlagot akar megetetni velem, Zadok? Miért lesz ettől jobb a forgatókönyv?

  – Olyan légkört akarok, ahol totálisan koncentrálni tudok. Ebből nem akármilyen forgatókönyv lesz.

  – Tíz forgatókönyvből kilencet ki kell dobni. Mit képzel magáról?

  Tiszta üzletet kötöttünk. Ötvenezer dollárért írok egy forgatókönyvet, és mindenképpen megkapom a pénzt – akár jó, akár rossz, akár közepes. Jól van, bubele, most jön a nagy pillanatod, mondtam magamban.

  – Adjon egy hónapot, hogy meglássa, jól csinálom-e, vagy csak a tökömet vakarom a strandon – mondtam. – Ha nem kapja meg időben a kéziratrészleteket, vagy nem tetszik, föl is út, le is út. Nem tartozik egy centtel sem.

  Azt hittem, Sal nyomban lenyeli a szivarját.

  – Ráadásul komolyan is gondolja, Zadok. Miért teszi ki magát ilyesminek?

  – Nem könnyű szavakba öntenem.

  – Nem vettem észre magán, hogy különösebben gátlásos volna.

  Megráztam a fejem.

  – Maga ebben az irodában már túl sok nagy dumát hallott túl sok nagy dumástól.

  – Szóval miért, Zadok?

  – Amikor meghalok, azt szeretném, hogy a nevem mellett ott legyen egy szó a sírkövemen: író. Sok nálam tehetségesebb regényíró van. De nem a könnyebbik utat akarom választani. Azért küszködöm, hogy kiderítsem, van-e bennem elég kurázsi és fegyelem.

  – Hát remélem, hogy lesz, mert ha nem, belepusztul.

  – Akkor legalább kaján vigyorral döglöm meg.

  – Sok szerencsét, Gideón! Komolyan kívánom. A külső irodából fölhívtam Valt.

  – Tessék.

  – Hahó, kicsim, miénk a forgatókönyv! – mondtam.

  Lecsapta.

 

*

 

A nap nagy részében a városban ténferegtem, fáztam az újabb otthoni balhétól. Már esteledett, amikor befordultam a kerti útra. Rögtön megéreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. A zsemleszínű spánielünk rendszerint a kapunál szokott várni. Most nyoma sem volt Grover Vandovernek. Kinyitottam a bejárati ajtót, beköszöntem. Val sehol, a cseléd sehol, a lányok sehol.

  Megdöbbentem. Mi van itt? Kavarogtak a fejemben a gondolatok: rablás, vagy valamelyik lánynak baja esett…

  – Val! Penny! Roxy!

  Grover vinnyogása ütötte meg a fülemet. Roxanne szobája felé indultam. Az öltözőasztal fiókja nyitva állt, félig kirámolva, mintha Roxy sebtében ürítette volna ki. Penny szobája ugyanúgy festett. Te jó Isten! Mi ez itt? A konyhaasztalon hiába kerestem cédulát. Elég ebből a diliből, Val!

  Val kocsija ott állt a helyén. Mentőautó jött volna? Mi a fene! Várjunk csak! Lehet, hogy Val még mindig itt van. Kivágtam a hálószobánk ajtaját. Aha!

  A párnára tűzve valami, rajta keresztben egy szál rózsa. A titkos kis noteszom! Abba volt fölírva vagy ötven-száz név, cím, telefonszám: barátnők, profi kurvák, amatőrök. Még Val néhány legjobb barátnőjének is ott volt a telefonszáma, az elváltaké. Más férfiak feleségénél húztam meg a határt. Elképesztően gondatlan lehettem, hogy elöl hagytam…

  Kimentem, körülnéztem. Talán a dolgozóban. Benyitottam. Rémes látvány volt. Val szemlátomást bunkóval és késsel ment végig a szobán. Mindent szétvert. A könyvespolcok ledöntve, a könyvek szétszaggatva… az írógépem ripityára törve, a telefon kitépve a falból, a lemezgyűjteményem használhatatlanná karistolva, minden ablak betörve. A heverő és a fotel párnái fölhasítva… minden fénykép leverve, megtaposva, a függönyök összehasogatva.

  Igen, látom. A páncélszekrény nyitva. Val szemlátomást kiderítette a kombinációt, és onnét szedte ki a noteszt. Széttépett kéziratlapok szétszórva az egész szobában. Eltűnt a pisztoly is! Várjunk csak! A székem tele golyó ütötte lyukkal, az üres pisztoly a földön.

  Valérie a teakonyhába vezető ajtóban állt. Ledobott a földre egy jókora konyhakést meg egy baseballütőt, aztán csak állt, ijesztő nyugalommal.

  Az első reakcióm a megkönnyebbülés volt, hogy nem tett kárt magában.

  – Hol vannak a lányok?

  Nem válaszolt.

  – Az anyádnál vannak?

  – Igen – mondta halkan. – Tűnj el innét! Valamelyik haverod eljöhet majd a cuccodért.

  – Jó – mondtam.

  Atyaúristen, ez a nő nagyon szenved.

  – Jó – ismételtem meg.

  – Hosszasan elbeszélgettem néhány hölgyismerősöddel – mondta torz mosollyal az ajkán. – Azt hitték, alkalmi lány vagyok, és mondták, hogy majd szólnak, ha kellek. Ha valami nagy buli van, velük mehetek, jut nekem is fuvar, ötven dolcsi egy menet, háromszáz az egész éjszaka. Nincs kifogásod ellene, ugye?

  – Nagyon boldogtalan voltam, Val. De akármi történt is, ezt nem érdemelted meg.

  – És Phil Delaney tud róla, hogy Joanyt baszogatod? A mi ágyunkban kefélted meg? És az aranyos kis Mary Allen! Matektanárnőben nem is láttam csinosabbat! Kész tyúkfarm!

  – Val…

  – Takarodj innét!

  – Jó, de egyvalamit mondj meg. Nagyon-nagyon régóta tudsz te már erről, Val. Miért nem állítottál le?

  A kezébe temette az arcát, leroskadt a földre.

  – Kurvák – mondta zokogva. – Kurvák, kurvák, kurvák!

 

 

ST. BARTHÉLEMY,

1956

 

Jól van, haver, megvívtad a csatát, meg is nyerted. Immár teljes jogot szereztél arra, hogy belegebedj, amíg megírod a következő regényedet. Akkor hát rajta! St. Barthélemy? Azt sem tudtam, hogy létezik az a hely, vagy hogy hol létezik. Az írói romantika csúcsa, az önkéntes száműzetés; ŕ la Somerset Maugham.

  A Karib-szigetekről alkotott ismereteimet kölyökkorom hollywoodi filmjeiből szereztem. Az életről, helyekről alkotott elképzeléseink mekkora része születik stúdiókban! A kincses sziget! Jo-ho-hó, meg egy üveg rum! Párás dzsungelek, cukornádültetvényeken verejtékező, nyomorult fekete rabszolgák, voodoo-szertartások. Az Ördög-sziget, ahonnét nem szökik meg senki emberfia, legfeljebb koporsóban. Maureen O’Hara, a csodálatos, a buja! Bruce Cabot – ahogy a rossz ember a nagykönyvben meg van írva! Kardomat forgatva, amúgy Errol Flynn-esen átvágok tíz Basil Rathbone-on is, hogy kiszabadítsam szerelmemet azoknak a nyáladzó szájú, félszemű, kampókezű gazoknak a markából!

  Miután Los Angelesben fölszálltam a repülőre, jótékony köd telepedett az agyamra. Ha hatezer méter magasan fölhajtok pár pohárral, rendszerint érzelgős leszek. Jaj, Val, de csúnyán bántam veled! Még csak fölfogni sem tudom, milyen lidércnyomások gyötörhettek azon az ezer és egy éjszakán, amikor nem voltam odahaza.

  Talán eleve elrendeltetett, hogy St. Barthélemyre menjek – hogy megmentsek valamit magamban, hogy megbűnhődjem. Krisztus a pusztaságban. Val… Val… Keményen beleharaptam az ajkamba, hogy visszatartsam a könnyeket, úgy szerettem volna, hogy még egyszer megsimogathassam Penny haját, és olvashassak neki, vagy hogy a szememet legeltethessem Roxanne-on, ahogy a póniját próbálja ugratni.

  „Tessék, apu, ez a tiéd. A rajzórán csináltam.”

  A mardosó bánatot időnként háttérbe szorította az 1955-ös karibi repülőút körömrágató feszültsége. Ezt az utat nem anyámasszony katonáinak találták ki. Miami után az egyik dróttal összekötözött légijárgányról a másikra szálltam át, Kubából le Jamaicába, onnan föl Haitibe, át Puerto Ricóba, az első rendeltetési helyemre, St. Thomasba.

  Ott várt Tex Richie, Ócskás Murphy egyik pilótája. Általánosságban szólva, az öreg, pocakos pilóták biztonságérzetet adnak nekem. Ők sokáig életben maradtak. Tex Richie öreg volt, kövér volt, és whiskyben áztatott délnyugati tájszólással beszélt. Mégsem kifejezetten töltött el bizalommal. A repülőgépe még kevésbé. Holland masina volt, furcsa, vaskos jószág, hátul elhelyezett húzó-toló motorral. Tex azt mondta róla, úgynevezett rövid fel- és leszállású gép.

  Amikor Tex a térkép megnézéséhez fölrakott egy vastag szemüveget, kis híján lefújtam az egészet.

  – Ott van a kis nyomorult – mondta, nagyítóval a kezében.

  – Hol?

  – Ott.

  rosseb!

  – Hol a leszállópálya?!

  – Ne féljen, ott van az, csak nem látni. Több mint négyszáz méter.

  – Több mint… négyszáz méter?

  – Persze. Nem nehezebb leszállni, mint, mondjuk, egy anyahajóra. Nem engedik megnőni a füvet, ott legeltetik a sziget birkáit. Amikor lelegelték a füvet, elhajtják őket, és futballpálya lesz belőle. Ócskás azt mondta, úgy vigyázzak magára, mint a szemem fényére. Tudják, hogy jövünk, a tiszteletünkre lenyírják a füvet.

  Ezzel az információval fölvértezve fölszálltunk. Rövid és rázós út volt. Szigetek összeérő sora húzódott alattunk. Tex rámutatott egy pöttyre.

  – St. Barths.

  Úristen, viccel ez az alak? Egyszer átrepült a sziget fölött, hogy megnézze, nem raktak-e ki valamilyen vészjelzőt, és milyen a szélsebesség.

  – Az isten verje meg! – dünnyögte.

  – Mi a baj?

  – Huszonötös hátszelünk van. Ezt a leszállást most nem szabad eltolni.

  Kiment a tenger fölé, visszakanyarodott, és addig vitte le a gépet, amíg már csak pár száz méterre voltunk a víz fölött, aztán fölemelte az orrát majdnem függőlegesre. Ebben az ijesztően meredek helyzetben csak úgy rugdosott minket hátulról a szél. Tex egyre lassította a gépet, amíg már azt hittem, farokra áll, és a tengerben kötünk ki. Tex tartotta ezt a helyzetet, és a műszerfalon figyelmeztetően sípolni kezdett az átesésjelző.

  – Kuss, te dög! – morogta Tex.

  A leszállópálya a víz szélétől indult, aztán egyenletesen emelkedett fölfelé, és sziklatömbökkel tele dombocskákban végződött. Ha későn érünk földet, aligha lesz idő arra, hogy kellő gyorsasággal újra a magasba tudjunk emelkedni.

  – Régebben rengeteg volt itt a szerencsétlenség – mondta Tex vigasztalóan.

  Az utolsó pillanatban, miközben az átesésjelző folyamatosan sípolt, Tex egyenesbe vitte a gépet, és hagyta siklani. Ötméternyire a vízparttól értünk földet, és gurultunk, gurultunk fölfelé a lejtőn, amíg végül megálltunk… hát igen, még mindig volt hátra vagy három-négy méter. Kész üdülés.

  Aztán rögtön megjavult a kedvem. A leszállópálya szélén, a viskószerű hangárnál egy ütött-kopott dzsip állt, mellette egy rokonszenves külsejű pár integetett. Denise és Pierre Dumont, Ócskás házvezetői. Úgy sürögtek-forogtak körülöttem, mintha királyi család sarja érkezett volna látogatóba. Bár ki tudja? Lehet, hogy én voltam az első zsidó, aki a szigetre tette a lábát.

  Igazában nem tudtam, mire számítsak – zsúpfödeles kunyhóra, barlanglakásra, dárdát hordozó bennszülött főnökre? Ócskásnak vagy fél tucat szigeten volt ilyen-olyan szállása. Erről kiderült, hogy egy aprócska, de szépen megépített villa. Látszott rajta, hogy gyakorló kereskedőé, mert meg volt pakolva mindennel, rovarirtótól a rozspálinkáig. Nekem már csak egy cipőt, egy nadrágot meg az írógépemet kellett elhoznom.

  Az elhelyezkedése elsőrangú volt. A Villa Murphy egy kis domboldalban állt, egy hosszan ívelő, gyönyörű partszakasz, a St. Jean-öböl fölött. Az ajtótól gyalog hárompercnyire volt a strand.

  Az elkövetkező napokban összebarátkoztam Dumontékkal meg az öt gyerekükkel. Az ő házuk is ott volt a közelben. Franciául beszéltek, belekeverve némi angolt, és sikerült kialakítanunk egy emberi fogyasztásra alkalmas közös nyelvet. Hogy úgy mondjam, Pierre volt Ócskás megbízottja St. Barthson, ahogy mindenki hívta a szigetet.

  Néhány nap alatt bejártuk dzsippel a sziget minden zegét-zugát. Egy kis morzsa volt az egész, tizenöt négyzetkilométernyi vulkanikus szikla. A meredeken felszökő dombokat, sziklákat, kőomlásokat pár tucat kilométernyi út szelte át – hol beton, hol bazaltkő, hol hepehupás földút. A gumiabroncsok réme. Kész hullámvasút volt, itt-ott egy-egy egyenes szakasszal, azon is gödrök – illetve a gödör enyhe kifejezés, mert akkorák voltak, hogy a dzsip kis híján eltűnt bennük.

  Egy tucatnyi liliputi méretű öböl rezzenéstelenül terült el a szélárnyékos oldalon, háborgott a szél felőlin. Langyos víz gördült vagy csapott ki a napszítta homokra, mely olyan volt, mint a búzamező. St. Barthsot nem lehetett éppenséggel virágoskertnek nevezni, de a vulkáni hamun az alacsonyabb növésű fák körül sok helyen burjánzott a bougainvillea, és itt-ott színes foltokban vadvirágok pompáztak. Akárhová nézett az ember, mindenhol észrevehetett valami visszafogott szépséget.

  Kevés volt a termékeny föld, a szigetlakóknak szemmel láthatóan meg kellett küzdeniük azért, hogy valahogy megélhessenek.

  Gustavia, a kikötő kis gyöngyszem volt, egy rakparttal meg fél tucat kövezetlen utcával. A sziget ezerötszáz lakosának zöme itt élt. A parton levő Select Bar volt a városközpont és kultúrcentrum.

  St. Barths a világnak ezen a részén anakronizmusnak számított. Mivel ilyen aprócska volt – hosszában tíz, széltében másfél kilométer –, itt soha nem vert gyökeret cukornádültetvény, tehát a szigeten sohasem voltak rabszolgák. A lakosok főleg franciák, normandiai és bretagne-i származásúak voltak. Mintha az egész inkább Franciaország egy elsodródott darabkája lett volna. Az idősebb asszonyok némelyike még mindig hosszú fekete szoknyát és olyan főkötőt viselt, mint a pennsylvaniai anabaptisták, a férfiak pedig tengerészkék öltözékben jártak.

  St. Barthson volt néhány marhacsorda, itt-ott termesztettek egy kis zöldséget, gyümölcsöt, és persze ott volt a bőkezű tenger. Élénk kereskedelem folyt a környező szigetekkel. Az ember gyorsan megértette, hogy a létezés kulcsa a legális kereskedelem, az illegális kereskedelem, a szabad kereskedelem. Ócskásnak volt egy kis raktárháza Gustaviában. Nem sok minden hiányzott belőle.

  Néhány gazdag francia fölfedezte magának St. Barthsot. Vitorlázók kötöttek ki rajta. A lélegzetelállító panorámájú sziklafalakon ott állt pár tucat kis villa, közülük néhány amerikaiaké. Az ember mindig tart attól, hogy betolakodóként megzavarja a helybéliek nyugalmát. Itt nem kellett aggódnom. Az „Ócskás” név volt a varázsszó. A háború után épült házakhoz ő szállította a szigetre az építőanyag jó részét. Mivel erre a helyre mindenki ugyanazért jött, könnyen szövődtek a barátságok, a szigetlakók pedig a legkedvesebb emberek voltak, akikkel valaha is találkoztam.

  Az életet nem terhelték a modern civilizáció gondjai, értékei, bonyodalmai. Villany megbízhatatlanul ugyan, de volt, főleg a házi áramfejlesztőkből. Egy iskola, egy orvos. Telefon, folyó víz, csatornázás sehol.

  Rögtön a Villa Murphy alatt a St. Jean-öböl partját egy hatalmas, tengerbe nyúló lávatömb törte meg. Ezen a kiszögellésen, melyet több szinten is beépítettek, állt az egyetlen szálloda, az Eden Rock a maga öt szobájával. Összebarátkoztam a tulajdonossal, egy Remy de Haenen nevű pilótával, akinek a repülőteret köszönhettük. A felesége, akárcsak Denise Dumont és a többi asszony jó része, elsőrangú szakácsnő volt, valóságos kis csodákat kerekített ki abból a kevésből, ami megtermett a földeken.

  Ezeken kívül pedig volt rengeteg tengerpart, ahol meditálhatott az ember, rengeteg naplemente, amelyet megnézhetett, és rengeteg beszélgetés a Select Barban. Nem tudom, szólított-e valaha is valaki a nevemen. Én egyszerűen „az író” voltam.

  Milyen végtelenül furcsán alakultak a dolgok! Harcra felgyürkőzve jöttem ide, hogy megmásszam vagy leromboljam a félelem falait, melyeket életem során emeltem. Amikor azonban St. Barthson kinyitottam a szememet, a falak nem voltak sehol. Egyszerűen eltűntek. St. Barths kitárta a karját, megsimogatott, és azt mondta nekem: „Tedd le a cuccod, fújd ki magad, ember, és többé ne félj.”

  Megtanultam kizárni a gondolataimból mindent, ami elterelte volna a figyelmemet a munkámról. Napokon át az eszembe sem jutott Penny és Roxy. Ez volt a nagy félelmem, az emlékezés. Revelációként hatott, hogy tudok felejteni.

  Azért jöttem ide, hogy ezt megtaláljam. A magány legyőzése volt a hiányzó láncszem, amelynek révén egy szép napon valamirevaló író lehet belőlem. Ha az ember itt van, és nem képes kirekeszteni a kinti világra irányuló szeretetei, gyűlöletet a gondolataiból, akkor az emlékek legyűrik, megfojtják, kiszívják az erejét. Kitartás, állhatatosság… rekessz ki mindent és mindenkit, csak az írásra figyelj! Ezt az árat kell megfizetni. Nem tudom, talán valamiféle végtelen önzés ez. Vagy talán a vadászösztön része. Ha az ember nem tudja a legmélyebb érzelmeit félrelökni, eltemetni, akkor nem tudja fenntartani azt a fajta koncentrációt, amelybe a legtöbben belerokkannak, amikor három-négy év alatt próbálnak megírni egy könyvet.

  Én mindezt mezítlábasan tanultam meg a Villa Murphy szúnyoghálós verandáján. Az egész bolygón semmi sem létezett, csak a szavak, melyeket a papírra vetettem. Még én sem léteztem. Nem volt másra szükségem, csak ételre és alvásra. Nem volt más értelme az életemnek, csak az írás, az alkotás.

  Napkeltekor nagyot futottam a parton, magamban beszélve futás közben.

  – Szevasz, író, hogy vagy?!

  Akárki köszönt is oda, csak intettem, és futottam tovább.

  Este, ahogy a naplementét néztem, megbeszéltem magammal a másnapi munkát. És amikor lement a nap, keményen berúgtam. Hébe-hóba előfordult, hogy nem akartak előjönni a szavak. Olyankor kihagytam egy napot, elmentem Pierre-rel horgászni, és vitorlázni tanultam tőle.

  A magány néha úgy csapott le rám, mint a szárazvillám. Nem hagytam, hogy legyűrjön a tájdalom.

  Olyasmik kezdtek velem történni, amiket kisfiúkoromban reméltem, hogy egyszer talán megtörténnek. Amikor nem volt villany, gyertyafénynél írtam. Amikor egy hurrikán szétverte a villa felét, az Eden Rock egyik szobájában írtam. Eljutottam egy olyan megszállottsági fokra, amely már nem e világra való volt. Írtam, amikor lázas voltam. Írtam, amikor másnapos voltam. Írtam, amikor veszettül csinos nők kezdtek arrafelé kószálni.

  Előzőleg úgy jelent meg a lelki szemem előtt St. Barths, mint valami pokolsziget, ahol a büntetésemet kell letöltenem. De ahelyett, hogy a börtönöm lett volna, fölszabadított, nem is egyféleképpen. Megtanultam, hogy amikor az ember szert tesz arra a képességre, hogy félelem nélkül messzire, nagyon messzire behatoljon önmagába, újra átélje a gyermekségét, a szülői szeretetlenséget, az érzelmi kiéhezettséget, valami félelmetesen nagyszerűt ismer meg. Íróként e nélkül nem törhet az örökkévalóság felé. És az ár, amit fizetni kell érte, olyan ijesztő lesz, olyan gyomorfacsaró, hogy évekre garantálja az álmatlanságot és a lidércnyomásokat. Nekem át kellett esnem rajta, máskülönben többé nem remélhettem.

  Hébe-hóba odaruccant Tex a maga suta kis holland repülőgépével. Egy ideig mindennap vártam a válókeresetet, de nem jött. A lányoknak írt leveleim tele voltak boldogsággal. Aztán egy szép napon odaadtam Texnek a forgatókönyv első piszkozatát, hogy küldje el Schlosbergnek, és ezután már egy regényre is merhettem gondolni.

  Jött a karácsony, és vele Penny meg Roxy. Tex átröpített St. Thomas szigetére, hogy fölszedjem őket. Miután a forgatókönyvem már ott volt Judd Schlosberg asztalán, megengedtem magamnak, hogy izgalomba jöjjek, hogy visszatérjek a világba. St. Barths nem egy életre szólt, de azt akartam, hogy a lányaim ismerjék meg ezt a helyet.

  Azért szemeltük ki St. Thomast találkozóhelynek, mert Val családjának volt ott egy sereg nyugdíjas haditengerész barátja, akik ügyelhettek a lányokra, amíg értük megyek. Előzőleg rádión odaszóltunk, hogy csomagoljanak össze, és jöjjenek ki a repülőtérre.

  A legkevésbé sem voltam fölkészülve arra, hogy Valt látom meg, amikor földet érünk! Azt hittem, egy darabig elkíséri ugyan a lányokat, de a szabadságát Jamaicában, kislánykorának imádott vidékén tölti.

  Miután a lányokkal harsányan üdvözöltük egymást, Tex megmutatta nekik a repülőgépet, én meg félrehúzódtam Vallal. Kezet fogtunk, aztán arcon csókoltam. Nem tiltakozott, nem viselkedett ellenségesen. Eddig nem sokat járt az eszemben. Nem engedtem meg magamnak. Tudtam, hogy a bűntudatom mélyen el van fojtva, és csak azután fog kitörni, amikor már diadalmaskodtam a forgatókönyvvel vívott küzdelmemben. Lehet, hogy Val arra számított, hogy egy szakállas, rumszagú csavargó fogadja. Én azonban napbarnított voltam, és energikus.

  – Remekül festesz – mondta.

  – Itt nemigen tehet mást az ember. Vagy nagyon egészséges marad, vagy tönkremegy. Én… ide hallgass, Val, én nem számítottam rád. Hadd jussak lélegzethez először.

  – Jó, jó. Hogy haladsz a munkával?

  – Pár hete küldtem el a forgatókönyv első piszkozatát. Nemsokára hírt kell kapnom róla. Néha nem könnyű itt megkapni az üzenetet. Egyáltalán hová tartasz most?

  – Itt, St. Thomason szálltam meg. Néhány nap múlva jön anyus is.

  – Roxy megírta, hogy szélütése volt. Hogy van?

  – Tűrhetően. Ez lesz az első hosszabb utazása. Nincs különösebb baja, csak a… na mindegy.

  – Hát mindenesetre mondd meg neki, hogy szeretettel üdvözlöm.

  – Persze.

  – Van valami használati utasítás a lányokhoz?

  – Nincs. Már majd megőrülnek, hogy veled lehessenek. Hiányzott nekik az apjuk.

  – Nagy műsorokat tervezek nekik. Van egy lemezjátszóm, többnyire működik is. Naponta rájuk akarok zúdítani egy operát és egy szimfóniát, és van vagy fél tucat könyv, amit föl akarok olvasni nekik. Szerencsénk van, mert most éppen nem dolgozom, úgyhogy sokat leszünk majd a parton, szedhetünk rákokat. Ne nevess ki, de még vitorlázni is szoktam néha.

  – Te? Vitorlázni? Ügyes lehetsz.

  – Rémes vagyok. És rengeteg velük egykorú gyerek is van. Szemlátomást senkinek sincsenek nyelvi gondjai. Jól fogják érezni magukat.

  Az egyik lábamról a másikra álltam. Tex felé pillantottam. Intett.

  – Ha kész van, akármikor mehetünk, főnök!

  – Pénteken, másodikán visszajövünk. Megpróbálok majd rádión előre ideszólni.

  – Jaj, egyvalamit mondani akartam! Penny ne búvárkodjon! A pipát bírja, de az orvos azt mondta, ne érje nyomás a fejét.

  – Jó. Hát… kellemes meglepetés volt, hogy téged is láttalak. Kellemes nyaralást, és… ide figyelj… volna kedved átugrani és megnézni, hogy él a világ másik fele? Tex majd visszahoz, amikor megjön az anyád.

  – Nagyon szívesen átugranék – suttogta.

  – Akkor talán szólnod kéne azoknak, akiknél laksz…

  – Megemlítettem nekik, meg anyusnak is, hogy esetleg előfordulhat, hogy St. Barthson kötök ki. Anyus azt mondta, nem baj.

  – Hát akkor menjünk, neked össze is kell csomagolnod valamit. Nem lesz sok holmira szükséged.

  – Már összecsomagoltam. Bent van a táska az épületben. Gideón, most majd megtudjuk…

  Átfogtam, szorosan magamhoz öleltem.

 

*

 

Az első pillanatban, amikor St. Barthsra tettem a lábam, beleszerettem a szigetbe. Az elmúlt időszakban erőszakot tettem önmagamon, kikényszerítettem magamat abba a szupernóvaként ragyogó semmibe, amelyet írói magánynak hívnak. De a magamfajta kanos zsidónak egyetlen hely sem lehet igazi paradicsom nő nélkül. Most már a sziget maga volt a paradicsom. És a lányaimat ugyanúgy meghódította, mint korábban engem.

  – Hol a csudában találtad ezt a lemezt, Gideón?

  – Egy szekrény fenekén, vastagon ült rajta a por.

  – Hetvennyolcas fordulatszám… atyavilág!

  – St. Barthson ez a legmodernebb.

  A verandán táncoltunk, szorosan átöleltük egymást.

 

Láttalak tegnap este,

És elfogott a régi érzés,

Amikor megláttalak,

Elfogott a régi érzés.

Ahogy elmentél mellettem,

Megdermedtem,

S mikor szemembe néztél,

Éreztem, szívem megáll,

Újra föltámadt bennem

A réges-régi vágy,

És tudtam, a szerelem parazsa

Még mindig izzik odabenn…

 

  – Hé, tengerészgyalogoskám, nem gyors egy kicsit ez a tempó?

  – Csak én vagyok az, kicsim. Bízzál bennem. Amíg engem látsz, ne félj!

  – Mit is mondott, hogy hívják?

  – Zadoknak, Gideón Zadoknak, és valamikor nagy író lesz belőlem.

  Akármilyen varázslatos szépség vett bennünket körül, még mindig iszonyú, eleven fájdalom sajgott kettőnk között. Nemigen beszéltünk róla, de ott volt. Amikor két ember ilyen hosszú időn át ilyen mélyen bántotta egymást, soha nem múló hegek, soha nem múló rossz álmok maradnak meg bennük. Elég erősek vagyunk, elég erős bennünk a szerelem képessége ahhoz, hogy elviseljük a múlt sötét emlékeit, eldugjuk őket egy távoli zugba, és soha többé ne engedjük, hogy előjöjjenek kísérteni? Ki tudunk tartani végig egymás mellett? Abban a pillanatban, amikor megláttam Valt, tudtam, hogy meg akarom próbálni.

  Tex egy hét múlva azt az üzenetet hozta, hogy Judd Schlosberg rádión fog majd hívni Guadeloupe-on, mert személyesen akar beszélni velem. Guadeloupe, a nagy sziget, melyhez St. Barths igazgatásilag tartozott, százötven-százhatvan kilométernyire volt tőlünk délre, és intenzívebb kapcsolatban állt a külvilággal.

  Egy nap alatt könnyűszerrel megtehetnénk az utat oda-vissza, gondoltam. A lányok is jól szórakoznának, Basse-Terre-ben van egy bazár, ott be fognak dilizni. Bementem a központi postahivatalban levő rövidhullámú rádióközpontba.

  Nocsak, nocsak! Azok a semmihez sem hasonlítható szavak: „El vagyunk ragadtatva a forgatókönyvtől! Meg akarjuk csinálni a filmet!”

  Schlosberg néhány heti munkát kért tőlem, apróbb változtatásokat, semmi jelentőset. Vissza tudnék-e menni újév után?

  – Ott leszek.

  Adás vége.

  A fele sikerült! Most már nyíltan ábrándozhattam a regényről.

 

*

 

St. Barths nyugati végében a Mount Vitet több mint háromszáz méterrel magasodott a tenger fölé. Fölfelé néha a dzsip győzött az úttal folytatott küzdelemben, néha az út. Ezúttal az utolsó félórát gyalog kellett megtennünk. Mind a ketten fáradtak voltunk a kétszemélyes szilveszteri bulinktól.

  Az odalent elterülő tengeren szétszórt szigetkék látszottak, apró vulkanikus csodák, évmilliókkal azelőtt emelkedtek ki füstölve a tengerfenékről.

  Val letelepedett egy sziklára, keresztbe tette a lábát, hátravetette a fejét, hogy érje a szellő. Az arcán, nyakán, mellén csillogott a verejték. Kigomboltam a blúzát.

  – Istenem, de jó sós!

  Magához húzta a fejem.

  – Te bolond. Úgy örülök, hogy mindannyian együtt megyünk haza!

  – Én is – mondtam.

  – Neked hiányozni fog ez a hely, Gideón.

  – Szerencsém volt, hogy ráakadtam. Isten ments, hogy ne jönnék vissza! Szerencsém volt. Jó volna, ha itt, most megállíthatnám az időt. Gyönyörű vagy, Val!

  – Jaj, te, mindjárt elbőgöm magam.

  Szerelmeskedhet száz nővel az ember, egyik sem olyan, mint az, aki a gyermekei anyja.

  Hosszú ideig üldögéltünk, dédelgettük a legutolsó élményeket.

  – Val, én egyszer, nagyon régen fölvittem egy lányt egy hegytetőre San Franciscóban. Úgy hívják a hegyet, Twin Peaks. Fiatalok voltunk. Azt mondtam neki, egy szép napon nagy író leszek, és fölolvastam annak a könyvnek az első fejezetét, amelyet majd egyszer meg akartam írni.

  – Mi történt a lánnyal?

  – Összeházasodtunk, de nem éltünk boldogan mindhalálig. Közben én összezavarodtam. Aztán rátaláltam egy St. Barths nevű szigetre, és ott megértettem, hogy vissza kell mennem és megtennem, amire rendeltettem ezen a világon. De inkább jönnék ide, élnék, mint egy halász, és írnám, amit írni akarok. Érted, mit akarok mondani?

  – Kezdem megérteni, hogy mi van benned, Gideón. Szeretném azt hinni, hogy meg tudlak tartani, de nem vagyok biztos benne. Nincs már nekem olyan fene nagy önbizalmam. És te sem vagy könnyű ember, cimbora! Mintha nagyfeszültség volna rád kapcsolva. Esküszöm, nem tudom, van-e nő ezen a világon, aki valaha igazi békét tudna hozni neked.

  – Val, én nagyon sajnálom, amit veled tettem.

  – Tudom, Gideón. Nem kell kimondanod.

  – De ki kell mondanom! Hallanom kell, ahogy kimondom!

  – Sok mindenre kényszerítettelek, amivel elüldöztelek. Én sem vagyok olyan makulátlan – mondta Val. – Mind a ketten elbántunk a másikkal. Csak az a kérdés, menni fog-e együtt. Bárcsak biztosabb volnék benne!

  – Azért hoztalak föl ide, mert egyszer egy hegytetőn kezdtük el. Én tudom, hová visz az utam. Hogy miért, azt akkor tudom meg, amikor odajutok. Gondoltam, ez lesz a legjobb hely arra, hogy elmondjam.

  – Tessék, itt vagyunk – mondta Val remegő hangon, előre félve, hogy miféle vad, eszelős dologgal fogok előhozakodni.

  – Sohasem igen beszéltem a gyermekkoromról – kezdtem.

  – Tudom. Néha eltűnődtem, volt-e egyáltalán gyermekkorod. Mintha egy fal lett volna körülötted.

  – Tudod, hogy van ez. Az életed második felét azzal töltöd, hogy túltedd magad az első felén – mondtam. – Vannak bizonyos ajtók bennem, amelyeket csak óvatosan nyitok ki, és egyesével. Kinyitottam már egy ajtót, amelyen ez állt: „Vigyázat, Tarawa és Guadalcanal, bellépni veszélyes!”

  – Azt hiszem, értem – mondta Val.

  – Van bennem egy rohadt nagy, vastag páncélajtó. Az áll rajta: „zsidóság”. Ki kell nyitnom és be kell mennem! Nem tudom, mi a fenét fogok találni odabenn. Emlékszel, mit meséltem Matti bácsikámról?

  – Nem sokat. Ő az, aki elment Palesztínába. A hős. Megölték az 1939-es arab zavargásokban. Nagyjából ez minden, amit tudok róla.

  – Nagyjából ez minden, amit én is tudok róla, Val. De úgy érzem, valami magával ragadó történik ott. Abban a pillanatban megéreztem, amikor egy résnyire kinyitottam az ajtót. Én… én el akarok menni Izraelbe, és megnézni magamnak. Nem tudom biztosan, miért, de úgy vonz, mint valami mágnes. Mintha odaföntről az Öreg szólna! – Fölmutattam az égre. – Mintha ő mondaná, hogy menjek. Ennek az ösztönömnek engedelmeskednem kell. Az életem során többször is letagadtam, hogy zsidó vagyok. Úgy lóg a nyakamban ez a teher, mint az albatrosz a vén tengerészen. Meg kell szabadulnom tőle, és azt hiszem, talán egy nagy könyv is várja, hogy egy író végre megírja.

  Val megrázta a fejét, kaccantott egyet.

  – Hát te csúcs vagy, öregem!

  – Meg tudjuk oldani, ha kiadjuk a házat, és te odaköltözöl az anyádhoz. Ahogy látom, körülbelül hat hónap kell majd az anyaggyűjtéshez. Ha kiderül, hogy több kell, vagy ha úgy döntök, hogy ott írom meg a könyvet, akkor szeretném, ha a lányokkal eljönnétek Izraelbe. Szűkösen fogunk élni, de ha a fogunkhoz verjük a pénzt, ki tudunk majd jönni.

  Val sokáig, nagyon sokáig meredt rám. Szemlátomást kis híja volt, hogy elsírja magát. Nem voltak illúziói, tudta, hogy hosszú, rettenetes küzdelem áll előttünk.

  – Nem adod alább, igaz? Neked kell győznöd!

  – Sajnos.

  – Te átok! – suttogta.

  – Val, ha nem tudod vagy nem akarod végigcsinálni, akkor inkább most búcsúzzunk el, jó barátságban.

  – És Izrael után? Timbuktu?

  – Lehet.

  – Gideón, én, amíg csak tudok, kitartok melletted. Eredj, és tudd, hogy szeretlek. Várom, hogy majd értünk küldjél.

 

 

HERZLIYYA, IZRAEL

 

1956. október 11.

 

Halk dörgésként kezdődött. Villanások a láthatáron, mint a nyári száraz villám. Valérie kinyitotta a szemét, pislogott. Eszébe jutott, hogy kislánykorában, amikor a családja Guam szigetén állomásozott, a földrengés és a száraz villámlás mindennapos jelenségnek számított. Ugyanolyan hangokat, villanásokat látott, hallott most is. Ösztönösen megkapaszkodott, várta, hogy mikor mozdul meg a föld, de a föld nem mozdult. Csak a dörgés és a villámlás folytatódott. Aztán halk puffanások ütötték meg a fülét.

  Val ledobta magáról a takarót, a lámpa után tapogatózott. Este kilenc volt. Várjunk csak, hadd gondolkodjam. Most már rémlett minden. Gideón kora hajnalban elindult, hogy részt vegyen egy akcióban az izraeliekkel. A nap gyötrelmes lassúsággal telt. Eljött dr. Hartmann, megint megvizsgálta, és adott egy injekciót, hogy lecsillapodjék. Aztán mély álomba zuhant.

  – Anyu, gyere föl a tetőre! – kiáltotta Roxanne, berohanva a szobába.

  Mire följutottak, Grover már csatlakozott a kutyakórushoz, melynek vonítása a Saron-síkság egyik végétől a másikig elhallatszott. Magaslati megfigyelőhelyükről látták, hogy tőlük tíz-tizenkét kilométernyire ágyútűz világítja meg a látóhatárt. A hangok, a fények olyanok voltak, mintha valami vidámpark lett volna.

  Az ágyútűz szakadatlanul hallatszott. Majdnem egy óra telt el, mielőtt bármelyikük is megmoccant vagy megszólalt volna.

  – Apu ott van? – kérdezte Penny.

  – Igen.

  – Miért?

  – Keres valamit – mondta Val.

  Roxanne elsírta magát. Az anyja szorosan magához ölelte.

  – Apu mindig hazajön – mondta.

 

*

 

Amire Gideón nem számított, az a támadás végrehajtásának sebessége volt. Itt nem porolgatták le az előre nem látható esetekre szóló régi haditerveket, nem álltak ugrásra készen a harcra fölkészített tartalék csapatok. Veszélyes célpontot választottak ki, olyat, hogy a támadás minden szükséges katonai és politikai közölnivalót közöljön Jordániával. A jordániai rendőrségi erőd közvetlenül a határ túloldalán állt, a huszonötezer lakosú Kalkilia elővárosában, mindössze húsz kilométernyire Tel-Aviv belvárosától.

  A nap folyamán az izraeli ejtőernyősdandár osztagai összegyűltek az ország minden részéből. Voltak, akik kemény gyakorlatozást szakítottak félbe, és holtfáradtan érkeztek meg a gyülekezési körletbe. De ezek voltak a rendelkezésre álló legjobb katonák.

  A kezdeti szakaszban jól ment a támadás. A két ország között nem kellett természetes határon átkelni, és az előrevetett egységek könnyen átjutottak.

  A kalkiliai rendőrségi erődöt három kilométer távolságból izraeli reflektorok világították meg, és egy harckocsi-különítmény adta a támogató tüzérségi tüzet.

  Az akciók valahogy mindig ki szoktak siklani az elképzelt kerékvágásból. A haditerv most is gellert kapott, és elszabadult a pokol. Az égboltot továbbra is, egészen hajnali háromig, megvilágította az ágyútűz, a kézifegyverek ropogását pedig pirkadatig hallani lehetett.

  Val és a lányok szemére alig jött álom. Hajnali hat óra volt, amikor Val meglátta Mr. Zimmermannt, a szálloda egyik alkalmazottját, amint a kerékpárját tolva fölfelé baktat a házukhoz. Ijedtében moccanni sem tudott.

  Mr. Zimmermann barátságos, kedélyes öregúr volt. Szíves örömest vitt üzeneteket a Zadok-házba, hogy aztán egy kicsit elpletykázgathasson. Val egyszer régen meglátta, hogy koncentrációs tábori szám van a karjára tetoválva. Az volt az egyik első alkalom, hogy ilyet látott. Több éjszakán át halkan sírdogált, és ebből az egy esetből nagyon sokat megértett Izraelről.

  – Épp most telefonált Mr. Zadok – mondta az öreg. – Azt mondta, mondjam meg, hogy jól van, pár óra múlva itthon lesz.

  Val felsikoltott, megtántorodott. nekitámaszkodott Mr. Zimmermann-nak.

  – Mr. Zadok részt vett az éjszakai támadásban? – kérdezte az öreg.

  – Igen.

  – Oj, mein got. Üljön le, Mrs. Zadok, kérem, üljön le! Csinálok egy csésze teát. Ó, nagyon csúf dolog volt. Majdnem száz fiunk elesett. Nű, mit tehet az ember? Hála istennek, hogy Mr. Zadoknak nem esett baja.

  A rettenetes várakozás véget ért. Val egy hatalmas korty förtelmes konyak segítségével összeszedte magát. Ahogy visszatért a szín az arcára, még egy mosolyt is magára erőltetett.

  – Sajnos, rossz hírem van – mondta az öreg. – Bezárjuk a szállót. Ha Mr. Zadok átjön hozzám ma este, adok neki egy kulcsot az oldalbejárathoz, és megmutatom, hol a szobája biztosítékdoboza. Azt akarjuk, hogy tartsa meg az irodáját.

  Amikor Mr. Zimmermann elment, Val föl-alá rohangászott a konyhában, hogy keressen valami fölolvasztani-, megsütni-, elmosogatnivalót. Furcsa módon, mintha megérezték volna, gyülekezni kezdtek a szomszédok is.

 

*

 

A lányok odarohantak a dzsiphez, az apjuk nyakába ugrottak.

  – Jobb, ha nem nyúltok hozzám – mondta Gideón. – Bűzlök.

  Csakugyan áradt belőle a bűz. A tekintete a messzeségbe révedt, még mindig a nemrég átélt rettenet tükröződött benne. Leroskadt a konyhaasztalhoz. Val eléje tett egy kis süteményt, gyümölcslevet, és kitessékelte a szomszédokat. Gideón olyan kimerült volt, hogy rágni is alig tudott. Nagy nehezen föltápászkodott, eltántorgott a folyosón a hálószobáig, majd az ágy széléig, rábukott, összegörnyedt, a kezébe temette az arcát.

  – Apusnak semmi baja – mondta Val. – Egy kis pihenésre van szüksége. – Becsukta az ajtót. Oda szeretett volna menni a férfihoz, de valahogy nem tudott. Gideón egy rossz fiú, aki leszalad az utcára, aztán az anyja rántja vissza a járdára, és először megcsókolja, majd elfenekeli. Nem lett volna szabad ilyesminek kitenni a családját. Val nem tudta visszafojtani a haragját.

  – Hát remélem, most végre sikerült átérezned – mondta. Pedig igazában nem ezt akarta mondani. Csak kiszaladt a száján. – Átéreztem én is – folytatta maróan.

  – Jól van, jól van, megérdemlek egy nagy seggbe rúgást – motyogta Gideón.

  – Bezárják a szállót – folytatta Val, csak hogy rossz hírt mondhasson.

  – Ez nem ér rá?! – förmedt rá a férfi.

  – Dehogynem.

  – Az lesz a legjobb, ha lezuhanyozom, és megpróbálok egy kicsit aludni. – Gideón a zubbonya gombjain matatott, de az ujjai nem engedelmeskedtek.

  Csönd következett, elég hosszú csönd ahhoz, hogy Valból elpárologjon az ádáz düh. Odament a férfihoz, leült eléje a padlóra, az ölébe hajtotta a fejét.

  – Simon meghalt. Ben Drór is. Zeb elvesztette mindkét lábát.

  – Te jó isten! – szakadt ki Valból.

  – El volt baszva az egész.

  – Jaj, szívem, szívem! – mondta sírva Val. – Szegény Salimit! Gyereket vár… Jaj, szívem. El kéne mennem hozzá!

  – Én már voltam nála a parancsnokkal. Ma reggel.

  – Az istenit! – jajdult föl Val. – Jaj, szívem…az istenit! – Föltápászkodott, megállt a férfi fölött, beletúrt a hajába. Ragacsos volt. – Csupa mocsok vagy, öreg – mondta sírva.

  – Megmosdom.

 

Az Oroszlán-zászlóalj Alfa századát előreküldték, hogy kerülje meg az erődöt. Lesállást foglaltak egy-egy dombon a kalkiliai út fölött, arra az esetre, ha a jordániaiak megpróbálnának erősítést küldeni az erődbe.

  Az erőd elfoglalása és fölrobbantása a vártnál hosszabb időbe telt. Miután fölborult az időzítés, az egész haditerv füstbe ment. Éppolyan volt, mint Tarawánál, amikor a tengerészgyalogság első hulláma nem érte el a kitűzött célt. A tiszteknek és a legénységnek kis csoportokban kellett rögtönözniük.

  A jordániaiak elküldték az Arab Légió egy egységét Kalkiliába, de az Arab Légió nem dőlt be, nem sétált be a csapdába. Letértek az útról, és bekerítették az Alfa századot.

  Csak miután az Oroszlán-zászlóalj zöme megkezdte a visszavonulást a határ felé, eszméltek rá, hogy az Alfa század a légió harapófogójában haláltusáját vívja. Az éjszaka hátralevő részében kétségbeesett küzdelem folyt, hogy áttörjék a gyűrűt.

  Véres zűrzavar lett belőle. Gyalogsággal, tüzérséggel, harckocsikkal, majd később repülőgépekkel próbáltak rést nyitni. Az Arab Légió keményen ellenállt, miután rájöttek, hogy egy teljes izraeli századot megsemmisíthetnek. Ha ez sikerül, győztesnek tekinthetik magukat. Ez arabra fordítva azt jelentette volna, hogy Jordánia és Husszein király veszedelmesebb és kardosabb ellenség lesz.

  Hajnaltájt néhány izraeli harckocsi és félhernyótalpas jármű áttört az Alfa-századhoz. Fölrakták a halottakat és a sebesülteket. Néhány halottat a harckocsikhoz kötöttek. Az Alfa századnak sikerült kijutnia, de huszonnyolc fiú meghalt, és harmincöt megsebesült.

  Az izraeli támadás sikerrel járt, de rettenetes veszteség volt ez a kicsiny országban, ahol mindenki mindenkit ismert.

 

Val gyengéden mellbe taszította Gideónt, lefektette az ágyra, aztán kifűzte a bakancsát, lerángatta róla és kigombolta a ruháját.

  – Istenem, már évek óta nem vetkőztettelek le így! Emlékszel, amikor az első könyvedet írtad? A lányok nem tudtak elaludni, amíg meg nem hallották az írógéped kopogását. Hazajöttél a munkából, fölmentél a padlásra, és hajnali kettőig-háromig írtál. Fölmentem utánad, de te mindig olyan fáradt voltál, hogy a lépcsőn se tudtál lejönni egyedül, és nekem kellett levetkőztetnem.

  Lerángatta a férfiról a ruhát.

  – Vigyél ki a zuhanyozóba, kicsim!

  – Csak feküdj le – mondta Val –, nyújtózz csak el!

  Valérie lassan, a fején át lehúzta a blúzát, kikapcsolta a melltartóját, kibújt a nadrágjából, megállt Gideón fölött.

  – Pont ilyenkor nézzen didiket az ember – mondta a férfi. – Micsoda egy állat vagyok!

  Valérie ráfeküdt, betakarta a testével.

  – Kész őrület! Ők meghaltak. De én kívánlak.

  Val amennyire tudta, átfonta a férfit, a testével törölte le a verejtékét, lecsókolta, lenyalta a homokot, piszkot a szeméről, az arcáról, beledörgölte a haját a nyakán csillogó verejtékfoltokba, megszorongatta a lábaival.

  – Csak rajta, pajtás! – mondta. – Csak rajta!

 

*

 

Kezdettől fogva kínos helyzet volt. Amikor Gideón Izraelbe érkezett, megígérte az izraelieknek, hogy nem próbál értesüléseket szerezni az amerikaiaktól, és nem is szállít nekik információt. Cserébe az izraeliek beleegyeztek, hogy megadják a szükséges segítséget az anyaggyűjtéshez.

  Rich Cromwell, az amerikai CIA-megbízott időnként információért nyaggatta Gideónt, de sikertelenül. Gideón tudta, hogy ha nem nyeri el az izraeliek feltétlen bizalmát, sohasem jut hozzá ahhoz az ismeretanyaghoz, amely a könyve megírásához szükséges.

  Amikor Cromwell ebédre hívta a Ramat Aviv-i villájába, az invitáláson rögtön érezni lehetett, hogy valami sürgető van mögötte. Gideón mindig elámult azon, hogy az amerikai követség személyzete hogy bírja ki ilyen luxuskörülmények között. Ott volt például az a hatalmas ezüsttál Cromwell előszobájában. Színültig tele volt névjegyekkel, rajta a látogatók neve, a saját nyelvükön és franciául.

  Izrael parányi ország volt, és ez megnyilvánult a követségek és konzulátusok számában is. Ám ha az ember meggondolta, hogy mindegyik országnak volt nagykövete, első titkára, másodtitkárai, diplomáciai ügyvivője, katonai attaséi, kulturális attaséi, kereskedelmi attaséi, speciális kirendeltségei, mint például a „Point Four”-programé, kereskedelmi kirendeltségei, beszerző kirendeltségei, végtelen konferenciákra végtelen sorban érkező tudósai a maguk végtelen bölcsességével, zsidó emberbarátai, beruházói, zenekarai, táncegyüttesei, és mindenkinek az érkezése és távozása alkalmából adtak egy estélyt, hát kellett némi kaviár és aprósütemény! Aztán ott volt július tizennegyedike, a Bastille elestének napja, a királynő születésnapja, és minden országnak megvolt a maga nemzeti ünnepe, különösen az újonnan fölszabadult afrikai országoknak (az afrikaiak aztán tudták, hogyan kell ünnepelni!), és mivel minden követség mindent vámmentesen vásárolt, a diplomatamájak úgy áztak szét a szeszben, mint homokvárak dagály idején. Mindenkinek állt az előszobájában egy nagy ezüst- vagy ólomkristály tál vagy vesszőfonatú kosár, és minden látogató otthagyta benne a névjegyét, két nyelven. Ahogy Gideón elnézte, óvatos becslés szerint is évente legalább ezerkétszázhatvanegy koktélpartit adtak.

  Rich Cromwell úgy festett, mint egy kicsit rendetlen, ősz hajú yale-i öregdiák. Az is volt. Szemlátomást sokkal inkább otthon lett volna valahol az előkelő Cape Codon, elegáns kék blézerben. „A jó öreg Rich”: egyetemi válogatottság, lovaspóló, lacrosse. Középszerű külügyi alkalmazott, aki az öröksége kuponjait vagdosta, és nem jutott magasabbra egy perui főkonzulátusnál. Azért csapódott a CIA-hoz, hogy teljesebb életet éljen.

  Cromwell jól tudta, hogy Gideón él-hal a rostélyosért, és ebédnél teletömte vele. Rendszerint, miután végeztek az udvariaskodással, Rich át szokott váltani az „őszinte” hangnemére. Most, ebéd után azonban átugrotta az őszinteséget, és egyenesen a kíméletlen szigorúsággal kezdte. Gideón lassan szürcsölgette az ebéd utáni whiskyjét, nehogy szélsőséges módon reagáljon a régen élvezett italra.

  – Mi történt a kalkiliai támadásnál? – kezdte Rich.

  – Hát azt meg honnét tudjam?

  – Ugyan, Gideón! Eszerint te vagy az egész országban az egyetlen, aki nem tudja, hol voltál tizedikén éjjel. A cimborádat, Simon Galilt eltalálta egy eltévedt golyó. Ott állt rögtön melletted.

  – Mi az ördögöt akarsz tőlem, Rich? Téged már hatvanhatszor tájékoztattak, kihallgattak és eligazítottak. Az isten szerelmére, a támadás minden percéről tudósítottak az összes lapok! Katonai akció volt. Volt, ami simán ment, volt, ami nem ment simán.

  – Mindannyian tudjuk, hogy miben állapodtál meg az izraeliekkel, és mindeddig tiszteletben is tartottuk.

  – Mindazonáltal… – mondta Gideón.

  – Mindazonáltal kezd zűrös lenni a helyzet.

  – És?

  – Tengerészgyalogos vagy, Gideón.

  „Ó, a rohadt életbe, most előjön az eskümmel!” – gondolta Gideón. A jó öreg Rich őrnagy volt a tengerészgyalogságnál. Nem túl magas rang, nem is túl alacsony. Épp megfelelő egy középszerű yale-inek.

  – Rich – mondta Gideón –, én tudom, hogy együtt csináltuk végig a nagy háborút, amely véget vetett volna minden háborúnak, te őrnagyként, én őrvezetőként. Úgy beszélek hát hozzád, mint egyik kemény tökű tengerészgyalogos a másikhoz. Fingom sincs semmiről!

  Érezte, hogy most jön a neheze. Richnek szemlátomást valami információ kellett, de nagyon.

  – Ne légy olyan szerény, Gideón. Neked jobb összeköttetésed van a miniszterelnöki hivatallal, mint Eisenhower elnöknek. A haverjaid névsora olyan, mintha a Who’s Whot olvasná az ember. Puszipajtások vagytok Teddy Kollekkel, Móse Pearlmannal, Behámmal, Herzoggal…

  – Lehet, hogy nehezen érted meg, de nem szoktak kirohanni a kabinetülésekről, hogy engem tájékoztassanak.

  Cromwell nem hitt neki. Lenyelte csalódott haragját, és szemlátomást úgy döntött, lesz, ami lesz.

  – Őszinte leszek hozzád – mondta. – Itt el fog szabadulni a pokol. Lehet, hogy neked módodban áll megelőzni a katasztrófát.

  – Hallgatlak – mondta Gideón halkan.

  – Elmondok egy forgatókönyvet, egy titkos forgatókönyvet. Talán ki tudsz tölteni néhány fehér foltot benne.

  „Csak óvatosan – gondolta magában Gideón –, óvatosan!”

  – Néhány héttel ezelőtt Dajan, Golda, Peresz és Móse Karmel Párizsba repült.

  – Mi van ebben olyan földrengető? Franciaország Izrael egyik legfontosabb támogatója és szállítója – vetette oda Gideón.

  – Titkos látogatás volt. Bizertán át repültek, egy átalakított francia bombázóval, hogy elkerüljenek minden polgári repülőteret. Izrael külügyminisztere, közlekedési minisztere, vezérkari főnöke és velük Peresz, a francia kapcsolat nagy építgetője! Louis Manginnel találkoztak, de nem a hivatalában, hanem a montparnasse-i házában – folytatta Cromwell. – Francia részről jelen volt Pineau külügyminiszter, Bourgčs-Maunoury védelmi miniszter, Abel Thomas, a Védelmi Minisztérium főigazgatója, valamint Eli vezérkari főnök a négy legközelebbi munkatársával.

  Gideónnak valahogy sikerült kifejezéstelen arccal hallgatnia.

  – Franciaország és Nagy-Britannia vissza akarja kapni a Szuezi-csatornát, igaz? – kérdezte Cromwell.

  – Gondolom.

  – Izraelnek az az érdeke, hogy kikergesse Nasszer csapatait a Sínai-félszigetről, megnyissa a Vörös-tengert az izraeli hajózás számára, és gátat vessen a gázai övezetből kiinduló terrorista támadásoknak. Hát akkor próbáljuk meg éles elmével kitalálni, miről beszélgethettek ezek az emberek!

  – Én azt sem tudom, hogy sor került egy ilyen találkozóra, Rich. Annyit értek, hogy valami katonai akcióra célzol.

  – Egyiptom ellen – mondta Rich.

  – Nofene! Lehet. De ahogy elnézem, inkább Jordánia látszik a célpontnak.

  – Figyelemelterelés – mondta Rich. – Szerintünk Jordánia csak figyelemelterelés, és neheztelünk azért, hogy Amerika két legközelebbi szövetségese katonai akciót tervez a megkérdezésünk nélkül.

  – Az ilyesmi már magas nekem, Rich.

  – Nézd, Gideón, nem cifrázom, nem kozmetikázom. Amerikai vagy. Megszerezheted nekünk a választ néhány nagyon idegesítő kérdésre. Szerintünk a britek és a franciák azért nem konzultálnak velünk, mert félnek, hogy leállítanánk őket.

  Gideón fölpattant ültéből, megtöltötte a poharát a whiskysüvegből, és fontolóra vette Cromwell elméletét.

  – Miért érdeke Amerikának meggátolni, hogy két szövetségese visszaszerezzen egy vízi utat, amely fontos a Nyugatnak, és miért érdekünk, hogy elzárjuk a Szuezi-csatornát és a Vörös-tengert az izraeli hajózás elől? Valahogy nem tudlak követni, Rich.

  Cromwell elérte az első célját, hogy Zadok elbeszélgessen a kérdésről.

  – Abban a pillanatban, amikor Anglia és Franciaország megteszi az első ellenséges lépést Egyiptom ellen, a Szovjetunió rögtön fejest ugrik a Közel-Keletbe, hogy ő legyen a hős az arabok szemében. Nem akarjuk, hogy az oroszok még jobban megvessék itt a lábukat. Ez a csatorna Egyiptomé. Nasszeré. Fütyülünk rá, hogy Anglia és Franciaország visszakapja-e, vagy sem. Kezded már fölfogni, hogy mi Amerika érdeke?

  Gideón semmitmondó kézmozdulatot tett.

  – Mi történik, amikor a Kreml közli a britekkel és a franciákkal, hogy ötszáz orosz rakéta veszi célba Párizst és Londont, és ha beteszik a lábukat Egyiptomba, kilövik őket? Ki fog rendet rakni abban a zűrzavarban? Egy szovjet–amerikai összeütközés lehetőségéről beszélek! Eisenhower nem akar háborúba lépni a Szuezi-csatorna miatt, és azt sem akarjuk, hogy az oroszok fölfegyverezzék a Közel-Kelet minden pitiáner arab diktátorát. Hadd tegyem föl most még egyszer a kérdést. Támadást tervez-e Izrael, Franciaország és Anglia Egyiptom ellen? Igen vagy nem?

  – Nem tudom – mondta rekedt hangon Gideón.

  – Szerintem hazudsz.

  – Nem tudom. Honnét tudhatnám?

  – Nem akarok tapintatlan lenni, de van egy barátnőd a miniszterelnöki hivatalban, ő fordítja héberre az összes szigorúan titkos dokumentumokat. Egész Izrael tudja, hogy Natasha Salamon a barátnőd. Sőt nem is nagyon erőlködtél, hogy titkoljad, amíg meg nem érkezett a családod.

  Gideón visszaült, feszengett.

  – Ha akarnád, megtudhatnád – mondta Cromwell.

  – Natasha nem mondaná meg. Nincs az az isten!

  – Rendben van, Gideón, akkor most figyelj! Izrael mozgósítani fog. Három nap múlva behívják a tartalékosokat.

  Cromwell bejelentése olyan volt, mint a mennykőcsapás. A könyv! Val! A lányok! Vége! Mindennek vége!

  – Téged személy szerint kedvellek – folytatta Cromwell. – Lehet, hogy szükséged lesz majd rám, hogy kijuttassuk innét a családodat. Nagyon szorult helyzetbe kerülhettek itt.

  – Kaphatok még egy pohárral?

  – Parancsolj! – Cromwell fölfirkantott egy telefonszámot egy cédulára, odanyújtotta Gideónnak. – Külön vonal. Rajta van a kódoló, úgyhogy szabadon beszélhetsz. De azért inkább fülkéből telefonálj. Jelentkezz mindennap, és szóljál, ha van valami mondanivalód a számomra.

  Gideón szinte nem is hallotta. A zsebébe csúsztatta a cédulát, forgott körülötte a világ, azon tépelődött, mi módon menekülhetne meg a katasztrófától. Akármi módon.

 

 

KIÜRÍTÉS

 

1956. október 27.

 

Láthatatlan kéz söpört végig Izrael földjén, összegyűjtötte a férfiakat a földekről és a boltokból, a hivatalokból és a gyárakból. A rádió hírei között bemondott héber jelszó hallatán egy bizonyos tartalékos egység tagjai lóhalálában rohantak haza, ahol egy bezárt szekrényből elővették a fegyverüket, becsomagoltak egy kis elemózsiát, magukhoz vették a meleg ruhájukat és a takarójukat, elbúcsúztak a családjuktól, aztán gyorsan és feltűnés nélkül elindultak a buszmegállóhoz, vagy kiálltak stoppolni. Előre meghatározott titkos helyeken gyülekeztek az egységek, egy-egy erdőcskében, egy-egy kibucban vagy mosavban, vagy másutt, távol a határon túlról fürkésző szemektől. Mindez légies némasággal, felhajtás nélkül zajlott le. Aztán a tartalékos egységek legtöbbje a határ menti védőállásokba vonult, fölszabadítva az állandó hadsereget a támadáshoz.

  Közlekedési eszközök szívódtak föl a városi utcákról és az országutakról. A járműveket megállították, kipipálták őket egy jegyzéken, és a gazdájuk nyugtát kapott az elrekvirált személy- vagy teherautóról. Stoppal folytatta az útját. Az autóbuszok nagy része az utcákról és országutakról a szállítójárművek gyülekezőkörletébe indult.

  Rosszul fölszerelt népi tartalék hadsereg volt ez, amely kénytelen volt elaggott buszokon, mosodák furgonjain, teherautókon, targoncákon, rozoga magánautókon és taxikon közlekedni.

  Országszerte összeültek a szervezőbizottságok, áttekintették a vészhelyzetre szóló terveket, hogy csökkentett létszámú önkéntes személyzettel fönn tudják tartani a létfontosságú szolgáltatások működését. Ez az idősebbek dolga volt. Amíg a tartalékosok távol vannak, a víznek továbbra is folynia kell a csövekben, az áramnak a vezetékekben, működniük kell az iskoláknak és kórházaknak, el kell jutnia az élelemnek a faluról a városokba.

  Az egész ország egyazon baljóslatú, néma, fenyegető ritmusra mozgott.

 

*

 

Ebéd után Gideón a dzsippel áthajtott Tel-Avivba, ahol Móse Pearlman, a miniszterelnöki irodában dolgozó tartalékos ezredes már katonai célra igénybe vette egy autóügynökség épületének emeletét, és azzal volt elfoglalva, hogy átalakítsa katonai sajtóközponttá, cenzori irodává és szóvivői hivatallá. Nagy volt a lótás-futás, a lehető legtöbb új telexvonalat igyekeztek bevezetni.

  Gideón New York-i irodalmi ügynöke megint csak nem tudott megbízást szerezni, úgyhogy Gideón saját maga küldött egy tucatnyi telexet a különböző sajtóügynökségeknek, munkára ajánlkozva.

  Onnan áthajtott a honvédelmi központhoz, beszolgáltatta a dzsipjét, aztán stoppal visszament Herzliyyába. Valérie meg a lányok nagy játékot csináltak abból, hogy fekete papírral sötétítették el az ablakokat.

  A környékről, ahol főleg dél-afrikai zsidók laktak, a férfiak egyszerűen eltűntek.

  – Úgy látszik, más férfi nem is maradt itt, csak te meg Mr. Zimmermann – mondta Val. – Szerinted mi ez, szívem? Vaklárma?

  A CIA szemlátomást nem így vélekedett. Gideón csak vállat vont.

  – Én nem aggódom – mondta.

  Előszedte az otthoni írógépet, megpróbálkozott az írással. Miután egy tucatnyi lap kötött ki gombóccá gyűrve a szemétkosárban, föladta.

  – A szállodai telefonközpontot kikapcsolták – mondta. – Átszaladok a faluba telefonálni.

  Ahogy a falu központja felé kocogott, Gideón gondolataiban furcsa módon más járt, mint a tartalékosok behívása és a súlyosbodó helyzet. A Rich Cromwell-lel folytatott beszélgetésen tűnődött, különösképpen pedig arról, amit Rich róla és Natasha Salamonról mondott, amivel úgy az elevenébe talált. Annak idején otthon, Los Angelesben Gideónnak mindig sikerült diszkréten intéznie a félrelépéseit, vagy legalábbis azt hitte. Az elejétől a végéig szorosan fogta a gyeplőt, egy bizonyos határon túl sohasem gabalyodott bele az afférba, mindig visszavonult, mielőtt túl komolyra vált volna.

  – Rohadt egy csibész vagy, Gideón – mondta neki egyszer egy ifjú színésznő. – Direkt addig mesterkedsz, amíg az ember beléd esik, aztán a tökéletes úriember meglepetten visszavonul; hazamenekül és bezárkózik.

  Gideón azzal az eltökélt szándékkal érkezett Izraelbe, hogy erényes marad. Izraelben, mint rájött, nagyon felvilágosultan viszonyultak az ágyból ágyba hempergéshez, Dajan tábornok volt az ország legambiciózusabb kujonja. Még Ben Gurionról is azt rebesgették, hogy hébe-hóba szeretőt tart.

  Szóval Gideón nem tervezte, hogy beleszeret Natashába, de beleszeretett. Életében először elvesztette a fejét egy nő miatt. Az izgalom, az őrület túlhaladta a legvadabb álmait is. Itt volt egy nő, aki méltó partnere, aki azt csinálja vele, amit addig ő csinált más nőkkel. Ezeknek a karoknak az öleléséből nem tudott csak úgy elsétálni. Életében először megismerte a féltékeny dühöt, életében először őrjöngött. Időnként úgy viselkedett, hogy más férfiakat megvetett volna érte.

  Rich Cromwell azt mondta, az egész ország tud róla. Valérie is? Ha tudta, sohasem adta jelét. Csak nem tett valamelyik koktélpartin egy sanda célzást valamelyik rosszindulatú kis dög? Vagy maga Natasha adta Val értésére a dolgot azzal, hogy túlzottan mézesmázos és leereszkedő volt vele? Végül is ez nem államtitok, csak egy kis finom pletykacsemege.

  Val eljött Izraelbe, megtett minden tőle telhetőt, erős szeretettel szerette a férjét. Nem érdemel meg egy újabb megaláztatást. Gideón ott akarta hagyni Natashát. Meg is próbálta, valóban megpróbálta. És valahányszor megpróbálta, csak annál vadabbul rohantak vissza egymás karjába. Életének olyan édes pillanata volt ez, amelyről tudta, hogy soha többé nem élheti át. Nem volt meg benne sem az erő, sem az igazi vágy arra, hogy kilépjen belőle.

  Gideón zihálva megállt a parányi sarki kávézónál, ahol Mrs. Mandel barátságosan fogadta. Gideón kinyitotta az üdítőitalok jégszekrényét. Jég sehol.

  – A hadsereg elvitte a jegeskocsit – mondta Mrs. Mandel. – Meg Harryt is. Bezárok, amíg tart ez a dolog.

  Gideón lefeszítette a kupakot egy üdítő kotyvalékról, lassan iszogatni kezdte. Miután meggyőződött róla, hogy egy lélek sincs a közelben, odament a falra szerelt telefonhoz, és feltárcsázta Rich Cromwell titkos számát.

  – Halló!

  – Hahó! Itt a régi tengerészgyalogos haverod.

  – Van valami, ami miatt össze kéne jönnünk? – kérdezte Rich.

  – Nem, nincs új értesülésem. Csak bejelentkeztem.

  – Örülök neki. Felszólítunk minden amerikait, hogy távozzék az országból.

  Gideón homlokáról a szemébe csorgott a verejték. Letörölte, de a só csípte. „Ne veszítsd el a fejed!” – mondta magában. Ivott egy kortyot az üdítőből, megnedvesítette vele kiszáradt száját, hogy meg tudjon szólalni.

  – Mikor? – kérdezte remegő hangon.

  – Ma esti kezdettel. Áthozunk néhány szállítógépet a németországi Rajna–Majna-támaszpontról. Már úton vannak. A. követségi, konzulátusi, kirendeltségi személyzetet és a Point Four embereit villámsebesen elvisszük az országból. Egy romboló pedig úton van Haifába, az viszi el az itt dolgozó polgári személyeket és a turistákat. Az esetleg beletelik még egy-két napba.

  – Jézusom!

  – A repülőgépek ma tíz-tizenegy tájt érkeznek. Vidd ki a családodat a repülőtérre. Elintézem, hogy még ma kijussanak. Máskülönben éktelen tolongás lesz.

  – Nem is tudom… – motyogta Gideón.

  – Nem kérésről van szó, Gideón. Ez most parancs. Eisenhower a plafonon van. A plafonon, érted? Ha maradsz, a saját felelősségedre maradsz, és komoly zűrökbe keveredhetsz.

  – És mi lesz a kutyámmal? – kérdezte Gideón, maga sem tudta, miért.

  – Nem hiszem, hogy őt is hozhatnád. Ide figyelj, rohannom kell. Kilencre gyertek ki Lodba, és keressetek meg!

  Egy kattanás, aztán csend lett.

 

*

 

Gideón levette a rövidnadrágját, az ingét, beállt a kinti, hideg vizű zuhany alá. Egy röpke örökkévalóságig állt ott, magában reménykedve, hogy a víz talán hirtelen különös erőket kölcsönöz majd neki. Aztán a derekára tekert egy törülközőt, és úgy indult el a ház felé, mintha az utolsó útjára indulna.

  – Hahó, kicsim, hol vannak a lányok?

  – Ben Jószéfékkel játszanak.

  Val hátrafordult a mosogató mellől, meglátta Gideónt A férfi hamuszürke volt.

  – Nem volna szabad ilyen hőségben futnod – mondta Val.

  Gideón kikerülte a felesége fürkésző tekintetet, odament a hűtőszekrényhez, magába döntött még egy, szénsavas üdítőt. – Most beszéltem Cromwell-lel – suttogta.

  – Ne haragudj, szívem, nem értettem. – Val elzárta a vizet, megtörölte a kezét. – Mit mondtál?

  – Azt, hogy most beszéltem Cromwell-lel. Val, kiürítés lesz.

  A nő nem fogta föl.

  – Kiürítés? Hova, hogyan, mikor? Mi ez, valami hadgyakorlat?

  – Nem hadgyakorlat. Az amerikaiakat felszólították, hogy hagyják el az országot.

  Val megdermedt a rémülettől. Nyikkant egyet, megkapaszkodott a mosogatóban, nehogy elveszítse az egyensúlyát. Gideón leroskadt az asztal mellé, lehajtotta a fejét, tekintete szórakozottan pásztázta a mozaikpadló mintázatát. Aztán lassan fölnézett Val ott állt mellette.

  – Hová? Mikor?

  – Ma éjjel. Valószínűleg valahová Európába. Már úton vannak a repülőgépek Németországból.

  Val könyörgő tekintettel nézett rá. Mintha arra kérte volna, mondja, hogy csak rossz vicc volt. Gideón megvonta a vállát.

  – Nem kell elmennünk – mondta.

  – Miféle őrület ez az egész?!

  – A jelek szerint némi rosszindulat is van a dologban. Eisenhower nagyon dühös Izraelre. Az, hogy most így kirángatja a követségi személyzetet, inkább figyelmeztetésnek rémlik, mint bármi egyébnek.

  – Mi a véleményed?

  – Nem hiszem, hogy veszélyben volnánk, bár ebben véletlenül sem szeretnék tévedni. Tulajdonképpen az idegesít, hogy ez az egész hogy hangzik majd odahaza a hírekben. Az igazat megvallva, az anyád meg az öregem jár az eszemben. Ha egy milliomod résznyi eshetőség van arra, hogy a lányoknak baja essék, nem vállalhatjuk.

  – Igazad van, anyusnak még csak ez hiányozna a szélütéséhez. Bele is halna – mondta Val lassan, ahogy a realitásérzéke fölébe kerekedett a riadalmának.

  – Akkor ezt megbeszéltük. Neki is látok, összecsomagolom a holmitokat.

  – És te?

  Gideón megrázta a fejét.

  – Én semmiképpen sem mehetek el.

  – Miért? – kérdezte Val. Elsöprő, mindent magában foglaló MIÉRT volt ez.

  – Mert nem tehetem meg. Tudod, hogy nem tehetem meg. Én…

  – Te…?

  – Én zsidó vagyok… Én itt harcosnak állítottam be magam… tengerészgyalogosnak… A Férfiak fegyverben a második bibliájuk… most nem iszkolhatok el, fülemet-farkamat behúzva az asszonyokkal és a gyermekekkel. Nem jól festene.

  – Kinek a szemében nem festene jól?

  – Például az enyémben. Ki a fene hinne el ezután egy szót is a könyvemből?

  – Baszd meg a könyvedet! – üvöltött fel Val.

  – Akármit mondasz, akármit gondolsz, igazad van. Ezt eltoltam, de alaposan. És ha még el is tudnám hitetni magammal, hogy morálisan az a helyes, ha elmegyek, akkor is gondjaink volnának. Csak két bőröndöt tudtok magatokkal vinni. Valamit azért ki kéne még menteni innét.

  – Ne etess ezzel a maszlaggal, Gideón! A haverjaid össze tudják csomagolni a többi holmit, és utánunk tudják küldeni!

  – Le vagyunk gatyásodva, kicsim. Úgy értsd, hogy egy kanyink sincsen. Meg kell próbálnom valamennyit visszaszerezni a bérleti díjból. Talán, ha valami külföldinek el tudnám sebtiben adni a kocsit, össze tudnék kaparni pár ezer dollárt. Háromezrünk van izraeli pénzben a bankban. Nem akármilyen manőverezés kell hozzá, hogy átváltsam dollárra.

  – Az isten verje meg, egyszerűen menjünk haza innét! – kiáltotta Val.

  Gideón nem is hallotta. Val sem őt.

  – Föl kell adnom vagy egy tucat táviratot. Össze kell kaparnom néhány megbízást – motyogta Gideón.

  – Menjünk el, és kész!

  – Még arra is alig van pénzünk, hogy kifizessük az európai szállásköltségeteket…

  Aztán mind a ketten abbahagyták a monologizálást, egymásra meredtek.

  – És egyébként mi lesz, Gideón? Megkeresed a legelitebb izraeli harcoló egységet, és velük együtt hajrá?

  Nem kellett többet mondani. A konfliktus a tekintetekben zajlott. És mi lesz Natasha Salamonnal? Val úgy vette tudomásul a realitást, mintha az életet szorították volna ki a testéből.

  – Mi lesz Groverrel? – mondta szinte hangtalanul. – Beteg szegény.

  – Azt mondták, nem vihetjük el a géppel. Elviszem dr. Klementhez, és mindent megteszek, hogy később magammal vihessem. Ha nem megy, igyekszem jó helyet találni neki.

  Val kétségbeesetten nézett körül, mintha azt várta volna, hogy a hipnotizőr tapsoljon egyet, fölébressze ebből a lidérces álomból. A lányok jelentek meg az ajtóban, hitetlenkedve látottak a szájukat.

  – Mennyit hallottatok?

  – El kell mennünk – mondta Penny.

  – Menjetek a szobátokba, rakjátok le a legfontosabb cuccaitokat az ágyra! – mondta hirtelen határozottsággal Valérie. – Apu majd mindent utánunk küld később.

  – Grover…?

  – Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy mihelyt rendbe jön, utánatok menjen.

  Roxynál eltörött a mécses.

  – Roxanne – szólt rá szigorúan Val –, ezt át kell vészelnünk, úgyhogy szedd össze magad, lányom. Hosszú éjszaka van előttünk.

  – Igen, anyu…

 

*

 

Minden egyes ruhadarabot szorosan összecsavartak, úgy gyömöszölték bele őket Gideón két tengerészgyalogosi málhazsákjába. Elképesztő volt, hogy mennyi minden elfér a zsákokban.

  Gideón közben elmesélte, hogy a háború alatt, mielőtt harcba indultak, mindig ceruzára csavarták föl a vécépapírt, de úgy, hogy közben feszesre húzták, és öt-hat tekercset össze lehetett nyomni félarasznyi átmérőjűre.

  Meghallgatták a hatórai híreket, és benne a dermesztő bejelentést, hogy érvényben van az elsötétítés. Grover Vandover megérezte a fokozódó feszültséget, ahogy sorra kopogtak be a szomszédok, de olyan rosszul volt, hogy csak nyüszítéssel tudta kifejezésre juttatni méltatlankodását.

  Néhány szomszéd előszedte a titkos dollárkészletét, elhozta beváltani izraeli pénzre, hogy segítsen Zadokéknak. Mindenki adott legalább egy levelet Valnak, hogy amikor majd kiér az országból, adja föl Dél-Afrikába vagy máshová. Búcsúzóul mindenkivel megölelték egymást, közben Gideón még lefestette az autó reflektorát, megtartandó az elsötétítési előírásokat. Már lemenőben volt a nap, amikor beemelte a málhazsákokat a csomagtartóba.

  Aztán hirtelen mind a négyen ott álltak a Ford mellett, és nézték a kis házat. Alig rendezkedtek be itt, már véget is ért minden. Ahogy bezárták az ajtókat, hirtelen émelyítő erővel tört rájuk a valóság. Gideón tétovázott, mintha az utolsó pillanatban még valahogy megkegyelmezhetne nekik a sors, aztán beindította a motort.

  A kocsi lassan, óvatosan haladt a hirtelen sötétségbe borult vidéken át, elhaladt Tel-Aviv mellett, mely szinte mintha ott sem lett volna. Gideón már vagy százszor megtette ezt az utat Jeruzsálembe menet, de sohasem vaksötétben.

  Szorosan markolta a kormányt, erőltette a szemét, valami ismerős látványt keresett, ami útbaigazítja. A kocsi hirtelen nekiment valaminek, nagyot ugrott. Áthajtottak egy sarki járdaszegélyen. Néhány perc múlva lehajtottak az útpadkáról, és kis híján belefordultak egy árokba. Val ült a kormányhoz, amíg Gideón tolta a kocsi farát.

  Helyes. Végre egy ismerős, egyenes útszakasz. Val letette az Uzi géppisztolyt az öléből, papírt vett elő, összeírta a teendőket. A lányok a Kis barna daloskönyv gyerekdalaival szórakoztatták magukat.

  Gideón hirtelen belelépett a fékbe. Atyaúristen! Kis híján telibe talált egy szamaras kordét. Indulatos szóváltás következett héberül és angolul. Egyik fél sem értette a másikat.

  – Gyere, ülj vissza, szívem! Most nincs időnk veszekedni! – mondta Val.

  – A marhája!

  Valamivel később Gideón lassított, aztán megállt. Fogalma sem volt róla, hol van. A szentségit! Távolabb mintha egy útkeresztezés lett volna. Odabaktatott, meglátta az útjelző táblát. Hatalmas megkönnyebbülés: Lod repülőtér 4 km.

  Átengedték őket a biztonsági kapun, és percekkel kilenc óra előtt hajtottak be a parkolóba. A repülőtéren kísérteties látvány fogadta őket. Az öreg terminál várótermét zsúfolásig megtöltötték a távozó diplomaták és családtagjaik. A helyiséget gyertyák és petróleumlámpák világították meg, sárgás fényt vetettek a sebtében összecsomagolt bőröndökre és megzavarodott gazdáik tömegére. Mindenki suttogva beszélt, mintha hallgatózna az ellenség. Szemlátomást senki sem tudott semmit.

  Gideón helyet szorított Valnak meg a lányoknak, aztán elindult megkeresni Richard Cromwellt. Odafönt a toronyban találta meg. Meglobogtatott egy hamis igazolványt, egyet a fél tucatból, melyet mindig magával hordott, és benyomakodott az irányítóterembe. A jelek szerint ott ugyanolyan zűrzavar uralkodott, mint lent, a váróban. Már híre ment az amerikai kiürítési terveknek, és a radarok képernyőit azonosítatlan pontok sokasága tarkította. A helyzeten csak rontott az amerikaiak és az izraeliek közötti haragszomrád. Az amerikaiak nem kértek semmiféle együttműködésből, még az izraeli járőrgépek adatait sem voltak hajlandóak fölhasználni.

  – Hahó, Rich, milyen a helyzet?

  – Ezt inkább én kérdezhetném.

  – Nem mondhatnám, hogy ez Amerika legbüszkébb pillanata. Nehéz megállapítani, hogy a patkányok hagyják-e el a süllyedő hajót, vagy a hajó a süllyedő patkányokat – mondta fanyarul Gideón.

  – Bejelentkeztél? – kérdezte Cromwell, ügyet sem vetve a megjegyzésre.

  – Nem.

  – A büfénél van egy pult. Szóljál, hogy a CIA-listán van a neved. Később majd megkereslek, beszélni akarok veled. – Gideónt gyanakvással töltötte el ez a bánásmód. Bizonyos volt benne, hogy Cromwell még egyszer megpróbál információt kicsalni belőle. Nem volt ínyére.

  Val ésszel csomagolt, hozott egy csomag kártyát, marokkót, labdát, zsebsakkot. Betett szendvicseket, gyümölcsöt is. Az utóbbi ihletett gondolatnak bizonyult, mivel a büfében már az utolsó kenyérmorzsák is elfogytak.

  A túl sok ember és a túl sok elszívott cigaretta miatt nehéz volt a levegő. Ahogy ólomlábakon vánszorgott az idő, szürrealista módon lebegő füstfelhő telepedett az amúgy is homályos helyiségre. Valahányszor fölreppent valami újabb rémhír, hirtelen hangos szavak törték meg a suttogást.

  Tizenegy óra… fél tizenkettő… a vécék kezdtek elviselhetetlenné válni.

  Zsibbadás telepedett mindenkire. Kísérteties lett a csönd.

  Gideón az ölébe vette Roxanne-t, átölelte, ringatni kezdte.

  – Hová megyünk, apu?

  – Nem tudom biztosan, drágám. Valószínűleg a tengeren túlra, Olaszországba vagy talán Németországba.

  – Félek.

  – Nem csoda. Természetes, hogy félsz. De jó sok ember fog vigyázni rátok.

  – Hogy?

  – Egy csomó repülőgép röpköd a tenger fölött, és ügyel, hogy biztonságos legyen az út. Beletelik egy időbe, amíg majd tisztába jövünk ezzel az egésszel. De legyél büszke arra, hogy amerikai vagy. Mert a te hazád olyan sokra tart egyetlen kislányt is, hogy sok ezer kilométerről eljönnek érted, hogy biztonságba vigyenek.

  – Te miért nem jöhetsz velünk?

  – Én… nekem még dolgom van, drágám. Anyuval úgy döntöttünk, hogy nektek el kell mennetek Jane nagymama meg a nagytatátok miatt.

  Éjfél.

  Valérie hányinger elleni gyógyszert meg egy enyhe altatót adott be a lányoknak. Nemsokára a málhazsákokon összegömbölyödve mély álomba merültek.

  Val és Gideón szótlanul ült, zavaros, összefüggéstelen gondolatok kavarogtak bennük. Val haja kócos volt, a tekintete fásult.

  Észre sem vette, hogy Gideón a kezét simogatja. A teendők során járt az esze. Fölírtam Gideónnak, hogy mondja le a fodrászomat? De nem is érdekes, a fodrász is tartalékos… becsomagoltam Penelope gyógyszerét… persze, az nem lehet, hogy ne csomagoltam volna be… mihelyt leszállunk, megkeresem a legközelebbi amerikai flottaösszekötőt, velük tudok üzenetet küldeni anyusnak…

  A halvány fényben Gideónra sandított. Mintha az egész világ az ő vállaira nehezedne. Egy jó szóra van szüksége. Vigasztalásra, föloldozásra. Jaj istenem, mi vár erre az emberre? A fene egye meg az istenverte írói ambícióit! Vigasztalni… és engem ki vigasztal meg? Szólnom kéne hozzá. Szívem, ne csinálj semmi szamárságot! Ha meghalsz, nem tudod megírni a könyvet. Gyere vissza hozzánk, szívem! Szeretlek. Miért nem tudom kimondani, hogy szeretlek?

  Gideón biztató szavakat keresett magában. Egy szép napon, gondolta, még nagyon büszke leszel erre. Meglásd, megéri majd. Megírom a világ legnagyszerűbb… jaj, ne szórakozz már, Zadok! Még csak erre van szegénynek most szüksége, egy Zadok-féle buzdító szónoklatra! Val, kárpótolni foglak ezért. Esküszöm, Val…

  Némaság, zsibbadt némaság.

  Egy óra.

  Rich Cromwell veregette meg Gideón karját. Intett, hogy menjen vele. Bementek egy irodába. Gideón végignézett az egybegyűlteken. A követség három attaséja villámló szemmel meredt rá. Cromwell becsukta az ajtót.

  – A szentségit! – mondta Gideón. – Ezek a KGB vallatói?

  – Körülbelül négy órával ezelőtt kétszáz francia teherautó érkezett a haifai kikötőbe. Valaki arra készül, hogy nagyon sok katonát vigyen valahová – mondta a haditengerészeti attasé.

  – Nem én adtam engedélyt a kihajózásra – vetette oda Gideón.

  – A repülőtér túloldalán – mondta Rich – egy tucat francia Ouragan típusú vadászgép szállt le, és most festik át rajtuk a trikolórt Dávid-csillagra.

  – Megtámadják Egyiptomot vagy nem?! – csattant föl a katonai attasé.

  – Ezért mondtad, hogy hozzam ide a családomat? Túsznak?

  – Üzenetet kaptunk, hogy az egyiptomi vadászgépek kimentek a tenger fölé – mondta Rich.

  – Ha tudnék róla – mondta vicsorogva Gideón –, azt hiszed, hagynám, hogy a feleségem és a lányaim beléjük repüljenek?

  Cromwell idegei nem bírták tovább.

  – Ti istenverte zsidók, végre eldönthetnétek már, hogy amerikaiak vagytok-e, vagy sem! – Rózsaszín képe bíborvörös lett, kis vörös erek dagadtak ki rajta. Fenyegetően Gideónra szegezte az ujját. – Ide hallgass, zsidó cimborám, rukkolj ki az igazsággal, de rögtön!

  – Kapd be a faszom, te seggfej! Mi zsidók megfizettünk azért, hogy amerikaiak lehessünk, hogy naggyá tehessük Amerikát! A mi közösségünknél lojálisabbat nem találsz Amerikában! A kis liliomfehér, rohadt, bigott Jézus-hívő színtiszta amerikai lelkedet! A faszomat kapd be, érted, Cromwell?!

  Gideón megfordult, kifelé indult.

  – Ne dühöngjön! – mondta a haditengerészeti attasé. – Csak meg akartunk bizonyosodni.

  – Most ott vannak az egyiptomi gépek, vagy nincsenek? – kérdezte Gideón.

  – Van néhány azonosítatlan folt a radaron. Az izraeliek kimentek őrjáratra. Nemsokára megtudjuk. Elvben nem szabadna együttműködnünk velük, de rugalmasak vagyunk.

  – Ne haragudj azért, amit mondtam – mondta Rich.

  – Jobban örülnék, ha nem hinnél abban, amit mondtál – felelte Gideón, és kiment.

 

*

 

Hajnali háromnegyed kettő. Az izraeliek azt jelentették, hogy a légterükben és a partvonal közelében nincs ellenséges légijármű.

  Távoli zúgás hallatszott. A tömeg abban a pillanatban mocorogni kezdett, mindenki föltápászkodott, fülelt. Jönnek! Mindjárt leszállnak!

  Hat esetlen külsejű C–119-es Légivagon szállt le, utánuk három Globemaster C–124-es szállítógép. Kitátották száj formájú nyílásukat, hogy elnyeljék a menekülőket.

  Gideón Penelope-t vitte, Valérie pedig a támolygó Roxanne-t vezette ki. Odakint ellenőrizték és kipipálták a nevüket a listán. Gideón visszament, utánuk vitte a málhazsákokat. Egy pilóta fölsegítette őket a lejtős feljárón. Valt, Pennyt és Roxanne-t becsatolták a fölhajtható vászonülésekbe, melyek húszasával sorakoztak egymás mellett. A pilóta megveregette Gideón vállát, intett, hogy ideje távoznia.

  – Jó leszállást, kicsikéim! – mondta Gideón.

  Val csak bólintott. Gideón elindult kifelé.

  – Gideón! – szólt utána Val. A férfi hátranézett. – Szeretlek!

  Ki tudja, miért, az embereket zavarta a zsebükben csörgő izraeli aprópénz, amelyet amúgy sem tudtak volna elkölteni. Körbeadtak egy kosarat, pillanatok alatt félig megtelt. Egy pilóta Gideón kezébe nyomta odalent a földön. Aztán a feljáró fölemelkedett, a gép állkapcsai összezárultak.

  Csak addig gyulladtak föl a kifutópálya fényei, amíg a gépek fölemelkedtek és eltűntek szem elől.

  Miután az amerikai Légivagonok és Globemasterek elhagyták az izraeli partvidéket, és elfordultak Athén felé, heves viharba kerültek, keményen hányta-vetette őket. Az emberek hányni kezdtek. A teljesen kimerült Val fehér ajakkal, tulajdon hányingerével küszködve, két kézzel tartotta a lányokat. Az eső is bejutott valahogy az utastérbe, fokozva nyomorúságukat. A lekötözetlen poggyász ide-oda csúszkált, püfölte a lábukat.

  – Anyu!

  – Semmi baj, picim. Csak kitartás!

 

*

 

Gideón leengedte a vászonrolót, hogy ne szűrődhessen ki fény a nappali ablakán, aztán fölvett egy levélköteget, amely valahogy elkerülte a figyelmüket a csomagolásnál. Grover Vandover jött elő a lányok szobájából, ahol szétnyitva hevertek a tankönyvek, vetetlenül az ágyak, a fürdőszobában is rendetlenség, mintha valaki épp most zuhanyozott volna. Minden a helyén, csak a lakók sehol. Mint egy bányászváros, amely elnéptelenedett egy hirtelen katasztrófa után.

  Gideón megpróbált egy kis ételt beleédesgetni Grover Vandoverbe. Hasztalan. Megmérte az állat hőmérsékletét: negyven fok! Most az lesz a legsürgősebb, hogy bevigye Tel-Avivba az állatorvoshoz.

  – Gyere, öreg, aludjunk egy kicsit – szólt oda neki. A hálószobában a csomagolás utáni rendetlenség fogadta. A gyűrött ágy még az ebéd utáni szunyókálás nyomait viselte. Gideón rámeredt. Pedig milyen jó kis ágy volt ez.

  – Nem maradhatok itt – motyogta.

  Betette Grovert a kocsiba, áthajtott a közeli Accadia Szállóba. A szálloda ott magasodott a tengerparti sziklafalon, zordon, magányos elefántbikaként. Kísértetiessége vetekedhetett bármelyik elhagyatott skóciai kastélyéval, és csak fokozta a tenger halk morajlása.

  Gideón benyitott egy oldalbejáraton, az ujjaival eltakarta a zseblámpáját, hogy ne világítson annyira, és leóvakodott a pincébe a biztosítéktáblához. Ha nem a jó kapcsolóhoz nyúlok, fényárba borulhat az egész épület, gondolta. Úgy döntött, nem kísérletezik.

  Kutyástul fölbaktatott a négyemeletnyi hosszú, koromsötét, ijesztő lépcsősoron az irodájába. Bereteszelte maguk mögött az ajtót, meggyújtott néhány gyertyát.

  Egy pillanatra rátört a rettegett magány érzése. A telefonhoz nyúlt, hogy fölhívja Natashát, de eszébe jutott, hogy nincs központ. Odavackolódott a kutyája mellé a heverőre, de nem tudta lehunyni a szemét. Úgy bámult egy reprodukciót a falon, mintha most látta volna először. Lehemperedett az ágyról, fölállt, ásítva odabotorkált az asztalhoz, belekotort a postába. Egy levél az apjától.

  Gideón rámeredt a borítékra. Aztán kinyitotta.

 

  Legdrágább Fiam!

 

  Már nem is tudom, mit gondoljak. Tíz nap telt el egyetlen levél, egyetlen sor nélkül. Biztosíthatlak, a legkevésbé sem tesz jót az egészségemnek, hogy így kínozol, így semmibe veszel. Ha az kell, hogy könyörögjek, tekintsd úgy, hogy megtettem. Tíz nap! Lehetetlenség, hogy ilyen elfoglalt legyél. Ezt nem tudom elfogadni!

  Híreket kaptam volkoviszki földijeimtől. Néhányuk a nagy izraeli úttörők között van, mint példáid néhai Matthias (Matti) nagybátyád, mások pedig a brutális náci rémtettek elől menekültek meg. Mindannyian csodálatos emberek. Nagyon szeretem őket. Volkoviszk közössége számos entellektüelt adott a világnak, rabbikat, költőket, írókat. Kicsiny, de nagyon fontos közösség. Ismételten kérték, hogy tiszteld meg őket egy este erejéig, de kitérő válaszaidtól, hogy nem érsz rá, már csak smattéknak (rongyoknak) és snorrereknek (koldusoknak) érzik magukat. Valérie-nek és a lányoknak különösen a javukra válna, ha megismernék nagyszerű kulturális eredményeiket, különösképpen pedig ne kelljen azt hinniük, hogy elitista sznob vagy…

 

  Gideón dühödten összegyűrte a levelet, érezte, hogy összeszorul a mellkasa, zihálni kezd. Bevett egy Tedral tablettát, hogy megelőzze a rohamot.

  – Apa – kiáltott föl kába fáradtsága mélyéből –, az isten szerelmére, bajban vagyok! Mondd, hogy jó fiú vagyok! Mondd, hogy büszke vagy rám! Hol a feleségem? Hol vannak a lányaim? Apu, nekem most tényleg kéne valaki, aki fogja a fejem!

  Kezében megremegett az összegyűrt levél. Megcélozta a szemetesvödröt, aztán inkább letette a levelet az asztalra, kisimította, berakta az irattartóba.

  Hajnalodott.

  Gideón fölhúzta a redőnyt, elnézte odakint a tengert, ahogy fölkelt a nap. Megállt a gyertyáknál, nagy nehezen összeszedett annyi szuszt, hogy elfújja őket, aztán a heverőhöz támolygott. Nehéz volt a szempillája, nem tudta tovább nyitva tartani.

  – Apu… – motyogta, ahogy elnyomta az álom. – Apu, úgy fázom. Úgy fázom. Apu, melegíts meg… Apu…

 

 

GIDEÓN

 

MITLA-SZOROS

 

1956. október 29.

 

D-Nap, H-óra mínusz negyven perc

 

A Dakotákból álló kötelék egyre mélyebbre nyomult be a Sínai-félsziget fölé, cikcakkban szelte át Mózes útvonalait. A nap egy utolsó, szép gesztussal búcsút intett a hegyek mögül.

  A gépünk belseje sötétbe borult. A nappali hőség fölemelkedett a sivatag felszínéről, összecsapott a hegyekből lezúduló éjszakai levegővel. Ahogy a kötelék leereszkedett a veszélyes százötven-kétszáz méteres magasságra, a hánykolódás a legmélyebben alvókat is fölébresztette.

  Ben Ásér őrnagy, az Oroszlánok parancsnoka intett, hogy Slómó meg én menjünk előre, ahol a navigátor asztala körül szorongtak.

  Elindultam, aztán megtorpantam, rámeredtem a pilótára. Eddig észre sem vettem, hogy nő. Ben Ásér átfutotta a legfrissebb üzenetet, és sugárzó arccal nézett rám.

  – Hahó, író, nyomakodjon be közénk! Úgy látszik, most minden a legnagyobb rendben van. A gépeink a Csatorna mellett sehol sem észlelnek egyiptomi légi mozgást vagy csapatmozdulatokat. Az egyiptomiak gyanútlanok, mint az alvó teveszar!

  Ahogy Slómó meg én visszafurakodtunk hátra az üléseinkhez, az ejtőernyősök sorra fölébredtek, ásítottak, böfögtek, csettintgettek kiszáradt szájukkal, igazgatták a felszerelésüket, paskolták a fegyverüket, mintha lányok fenekét veregetnék, és a biztató hírékről beszélgettek.

  Az utastérben úgy besötétedett, hogy az arcoknak már csak halvány körvonalát tudtam kivenni. Néhányukat oroszlánsörényre emlékeztető szakáll keretezte. Sokan viseltek kis kerek kippát a fejükön, a kezükben nyitott imádságos könyvet tartottak, bólogattak, még ha a sötétségben a szavakat nem tudták is kivenni.

  Hirtelen rám tört valami ellenállhatatlan, mindent átható rémület. Éreztem, hogy az egész testem megdermed, és attól féltem, nem tudok normálisan mozogni többé. Izzadság csípte a szememet, a szám olyan lett, mint a kiszáradt, repedezett kenyérhéj. Még mély lélegzetet sem mertem venni, mert tudtam, hogy amikor kiereszteném, hangosan nyüszítenék.

  A szívem hallhatóan dörömbölt, ahogy a gép hirtelen fölkapaszkodott az egyiptomi radarok érzékelési szintje alól az ugrási magasságra. Slómó keze ragadta meg. a karomat.

  – Nem lesz semmi bajod – suttogta.

  – Hogy mondják héberül, hogy Geronimo? – kérdeztem.

  – Geronimo…?

  – Egy apacs törzsfőnök neve volt. Ez az amerikai ejtőernyősök csatakiáltása. Nem kellene vérfagyasztóan üvöltenünk, amikor kiugrunk?

  – Hidd el, találsz majd valami üvöltenivalót – mondta Slómó.

 

*

 

A félelem föloldása az író egyik legfőbb életcélja. Mitől fél a legjobban az ember? A kínzástól? Hogy bezárják egy elmebetegekkel tele kórterembe, vagy egy erőszaktevőkkel és gyilkosokkal tele börtönbe?

  És vegyük hozzá a sebészkéstől való félelmet.

  Néhány évvel korábban egy rutinvizsgálat során az orvosom daganatot talált a mellkasomban, akkora lehetett, mint egy teniszlabda. A tüdőm és az aortám közé fészkelte be magát. Pár nap múlva már a denveri Rose Kórházban csomagoltam ki egy kis bőröndöt, hogy néhány napos kivizsgálás után megműtsenek.

  Az idő tájt Val meg én éppen külön voltunk. Időnként el kellett válnunk – egy hétre, kettőre. Mindig visszamentünk egymáshoz. Denverben egy Georgia nevű excentrikus elvált asszonnyal hetyegtem, aki korábban – többek között – egy zenész felesége volt, igen előkelő hölgy, az akkori olajipar egyik első női vezetője. Féktelenül tudott szórakozni, és oda volt az írókért. Nagyon jól megvoltunk egymással, sohasem esett szó közöttünk házasságról vagy egyéb fajsúlyosabb elkötelezettségről.

  Amikor kiderült, hogy daganatom van, rábeszéltem az orvost, hogy minden éjjel engedjen ki a kórházból, hogy Georgiánál alhassam. A fenébe, gondolhatta a sebész, a szerencsétlennek úgyis rákja van, hát miért ne?

  Abban az időben egyetlen valamirevaló kábítószer volt forgalomban, a marihuána. Az „új hullám” kísérője. Georgiának rengeteg zenész haverja volt, és könnyen tudott marit szerezni. Először azt hittem, az embernek szőr nő tőle a fogán, vagy kiugrik az emeletről. Réges-régen volt róla egy film, az volt a címe, Az őrjítő füst, és kölyökkoromban a frászt hozta rám.

  Rák? Hát akkor miért ne szívjunk egy kis marit? Magamban egy csomó álférfias, tengerészgyalogos marhaságba menekültem. Ha meghalok, hát férfias bátorsággal haljak meg!

  Minden éjjel kimentem a kórházból, Georgiával beszívtunk, és végigmentünk Denver minden ócska lebuján. Senki se nevessen, amikor Denvert emlegetem. Abban az időben félig még mindig cowboyváros volt, és tudta, hogyan viselje gondját a legényeknek, akik társtalanul tették meg a hosszú, száraz utakat a prérin. Kicsapongásban nem volt hiány.

  A műtét előtti napon kikönyörögtem magam a kórházból, azzal az ígérettel, hogy kora este visszamegyek. De hát ki nézi az órát? Georgia meg én mindig szerettük a fantáziajátékokat, és igencsak termékeny képzeletünk volt, összeállítottunk egy kívánságlistát, és Georgia bizony fölment a színpadra Jake Foxe mulatójában, a helybéli sztriptízbárban, amikor tehetségkutatást rendeztek. És nem is akármilyen műsort adott. Engem földobott, ahogy néztem az első asztaloknál ülő pasasokat, Georgiát földobta, ahogy nézte, hogy engem földob… és mit tesz isten, fölszedtünk még egy vetkőző leányzót… de ez már nem ide tartozik.

  Hogy ennek az ocsmány és közönséges históriának mi köze van a félelem föloldásához? Vissza tudom idézni még a pillanatot is, amikor megtörtént. Éppen hármasban mentünk át a Colfax Avenue-n. Egy kis magánklubba igyekeztünk, fekete muzsikusok tanyájára, ott akartunk további porokhoz és füvekhez jutni.

  Ahogy vártuk, hogy zöldre váltson a lámpa, hirtelen átvillant az agyamon a másnapi műtét gondolata. Azt mondtam magamban, hogy ha most varázserőm volna, és a világon bárkivel cserélhetnék, ki szeretnék lenni?

  Churchill? Babe Ruth? Clark Gable? Ki lennék? A válasz az volt, hogy Gideón Zadok. Előttem állt egy műtét, ötvenszázalékos eséllyel arra, hogy túlélem, és én csak önmagam akartam lenni… mindkét karomon egy lánnyal, a legjobb úton a teljes beszívás és valami garniszálló felé. Elégedett voltam azzal, amit az életemben tettem… megnyertem egy nagy csatát… írtam néhány jó dolgot… soha nem alkudtam meg mint író. Lelkifurdalást éreztem a bűneim miatt, és megpróbáltam levezekelni őket, jó ember lenni. Szembenéztem önmagam aljasabbik részével. Mindent összevéve, piszkosul elégedett voltam magammal, és alighanem készen álltam a halálra.

  Ebben a különös, – csodálatos pillanatban, ahogy a Colfax Avenue-n vártuk, hogy váltson a lámpa, eltűnt a félelmem. Nem sírtam utána. Milyen csodás dolog így menni a műtőbe!

  Valamivel éjfél után, de még hajnal előtt tértem vissza a kórterembe. Az aneszteziológus tombolt a dühtől. Bevallottam neki, hogy milyen különféle szereket vettem magamhoz.

  – Szép kis turmix van magában, Zadok! Még egy ilyen éjszaka, és fölösleges lesz a műtét!

  A műtétet elhalasztották, amíg detoxikáltak – és addig is fegyveres őrt állítottak az ajtóm elé.

  De a lényeg az volt, hogy nem félek! Akkor sem féltem, amikor átgördítettek azon a rozsdamentes acél tolóajtón. Akkor sem féltem, amikor lassan elvesztettem az eszméletemet… „Isten veled, világ, jó mulatság volt!”

 

*

 

A Dakota ajtajánál szinte belém rúgott a szél. Megálltam – a küszöbön. Nem féltem! Kizuhantam az űrbe, aztán lelassult a mozgásom. Körös-körül ejtőernyők nyíltak szét, mintha egy vitorlásflotta bontotta volna ki a versenyvitorlákat.

  Szerettem volna, ha ebben a pillanatban megáll az idő. Vagy ha irányt változtatnék, és ellebegnék ismeretlen galaxisok felé.

  A Dakota-kötelék éles kanyarral megfordult és visszaindult Izrael felé. A motorzúgás elhalkult, aztán semmivé foszlott. Egyedül voltunk, messze az ellenséges vonalak mögött. Most hatolt el a tudatomig az ejtőernyők csattogása, aztán a kis puffanások, melyek jelezték, hogy rövid, bár csodálatos utunk véget ért.

  És odalent a való világ! Nyögések, káromkodások, fölcsattanó parancsszavak. Az eltelt évek alatt megőriztem a lábam jó kondícióját, ha a májamét nem is, a térdemet azonban tönkretette a sokévi sízés és motorozás. A legtöbb író megpróbálja imitálni a kemény fickókról alkotott képet. Mivel nekem sem vágyam, sem gyomrom nem volt arra, hogy fegyvertelen állatokat gyilkoljak, eltávolodtam a Hemingway-figurától, és hagytam, hadd legyek Gideón Zadok, akárki legyen is az. De mindez későn jött ahhoz, hogy megóvja a térdemet.

  A lábam alig ért a földhöz, amikor a testem már átlendült, mint egy inga, keményen levágódtam a bal csípőmre, és egy darabig vonszolódtam a földön. Sokkal könnyebb volt az egész, mint ahogy elképzeltem – illetve ezt hittem, amíg föl nem akartam tápászkodni.

  Noha a csípőm érzéketlen volt az ütéstől, az ejtőernyőmet még oda tudtam rángatni magamhoz, aztán már ott sürgött-forgott körülöttem Slómó, rángatta le rólam a hevederzetet.

  jézusom! istenem! sikerült! hű de jó érzés!

  gideón zadok! nagy vagy! nagy vagy!

  Amikor Slómóval, mint két elveszettnek hitt testvér, átöleltük egymást, rá kellett jönnöm, hogy korai volt az örömöm. Slómó karjában összeestem, leroskadtam a földre. Miközben Slómó segített, hogy megpróbáljak ráállni a lábamra, a zászlóaljon gyorsan eluralkodott az a szervezett káosz, amely az éjszakai ugrásokat szokta követni. A tisztek és a tiszthelyettesek héber parancsokat kurjantottak, amelyeket a koromsötétséghez képest meghökkentő gyorsasággal és ügyességgel végrehajtottak. Ben Ásér őrnagy körül gyűltek össze, ott sorakoztak az egységek.

  Slómó segített elbicegnem az orvosi sátorba, ahol a sebesültek gyülekeztek. Egy tucatnyian voltunk, a legtöbbje rándulással, de akadt néhány komoly sérülés is.

  Dr. Schwartz meg egy felcser zseblámpával szemügyre vette a testemet. A csípőm már kezdett dagadni és feketedni, de némi gyötrelmes vizsgálódás után az orvos azt mondta, nem érez sem törést, sem repedést.

  – Mi ez?

  – Egy szép, dundi hematóma. Megrepedt egy artéria, összegyűlik majd belőle vagy egy liter vér.

  – És hogyan tovább?

  – Az első éjszaka fájdalmas lesz, de körülbelül három nap múlva már elkezdhet mozogni.

  A doki fölemelte az ingemet, hogy megnézze, másutt nem sérültem-e meg, és fejcsóválva vette szemügyre Natasha keze munkáját a hátamon.

  – Mi a fenére esett? Kaktuszra?

  – Egy korábbi bevetés nyoma – mondtam.

  – Maradjon itt a sebesültekkel! – mondta a doki, és a következőhöz lépett.

  Miközben az Oroszlánok eltüntették a földet érés nyomait, a tisztek Ben Ásér köré gyűltek. Zavarodottnak látszottak, valamin vitatkoztak. A jelek szerint vagy öt kilométerrel odébb dobtak le minket, mint kellett volna.

  Eddig disznó szerencsénk volt. Az egyiptomiak, akik tudomásunk szerint a Mitla-szorosban lapultak, a fülük botját sem mozgatták. Pedig bizonyára látták, hallották, ahogy megérkeztünk. Ben Ásér megparancsolta az elit egységének, a felderítőszakasznak, hogy húzódjanak a szoros közelébe, és ne hagyják kitörni az egyiptomiak egyetlen emberét se, aztán megnézte a sebesülteket. Meglepően kevesen voltak. Különféle ficamokat és zúzódásokat mutathattunk föl, és csak két ejtőernyősnek törött el a lába. A sebesültek semmiképpen sem tarthattak lépést a zászlóaljjal, amelynek erőltetett menetben a felderítők után kellett mennie és beásnia magát. A zászlóalj útnak indult, hátrahagytak két rajt, hogy vigyázzanak ránk.

  Éjszaka folytatódniuk kellett a légi szállításoknak, úgy volt, hogy dzsipeket is dobnak le. Amikor majd megérkeznek a dzsipek, a zászlóalj után vihetik a sebesülteket.

  A zászlóaljra tébolyultan mozgalmas éjszaka várt, amíg elérik a kijelölt helyet, és berendezkednek védelemre. A kijelölt hely a Parker-emlékmű volt, egy kődarab a szoros keleti kijárata közelében.

  Végre itt voltam tehát, a vándoríró az apacsok földjén, kosárlabdányira dagadt csípővel, és már hiába kerestem magamban az ejtőernyős ugrás mámorát itt, Mózes működési területén, az Oroszlánok társaságában. Hű de romantikus! A zsibbadtság múlóban volt, a fájdalom erősödőben.

  Hol lehet Valérie és a lányaim? És Natasha? Natasha alighanem a miniszterelnök irodájában, megviselten és feszülten, arra a hírre várva, hogy az ejtőernyősöket sikeresen ledobták. Szép kis háromszöget csináltam. A szentségit, öregem, ez tényleg fájni fog! Erre a napra elég a hősködésből.

  – Slómó…?

  – Tessék.

  – Piszkosul kezd fájni, cimbora. Ha majd Schwartz doki fölszabadul, adhatna valamit.

  A „valami” egy morfiuminjekció lett. Könyörületes szer. Perceken belül rendet csinált. Az idő szabálytalan nekirugaszkodásokban kezdett telni… elszunnyadtam, kábán tértem magamhoz, alacsonyan repülő gépek hangja ütötte meg a fülemet. Most dobják le a felszerelést!

  – Hogy vagy? – kérdezte valaki.

  Képtelen voltam megnézni magamnak, ki az.

  – Te vagy az, Slómó?

  – Igen.

  – El vagyok varázsolva. Ami azt illeti, nem is rossz. Mi újság?

  – A zászlóalj elérte a Parker-emlékművet. Az egyiptomiak kiküldtek egy őrjáratot körülnézni. Visszazavartuk őket a szorosba. Így most már egész Kairó tudja, hogy megérkeztünk.

  Fölültetett, hatalmas élvezettel megittam néhány korty vizet.

  – Nyugodtan visszafekhetsz aludni – mondta Slómó –, a terv szerint még legalább két óra, amíg ledobják a dzsipeket. – Kongónak, távolinak rémlett a hangja… ledőltem az összetekert ejtőernyők halmára… puha, csodálatos… minden olyan ködös… tényleg fura… hé, Penny, gyere ide, apu olvas neked Az ügyes kis mozdonyból!… az arcomon éreztem Penny aranyos kis arcocskáját…

  …nocsak, Roxanne, öreglány… a végén még nő lesz belőled… a cserkészlányok ott alszanak nálunk, vihorászás, sikítozás hallatszik ki a vendégházból… három kis melltartó volt a hűtőszekrényben, jó vicc…

  Roxanne estélyi ruhát akar? De hiszen alig múlt tizenkét éves! Hát jó, de apu elmegy veled az üzletbe. Nem akarok semmi kihívót…

  …tudjátok, én sohasem kaptam meg a szmokingot, de a szentségit, a lányaim megkapják a legszebb ruhákat, ami csak létezik! Gideón lányai szuperlányok! Végül nem jutottam el a diákbálra… vajon mi lett azzal a lánnyal, aki meghívott? Mi is volt a neve? Phoebe. Igen, Phoebe. Imádtam táncolni vele; minden hapsinak két percen belül fölállt tőle a fütyköse… ügy sántikáltak le a táncparkettről…

  …sajnos, Phoebe, nem tudok elmenni veled a diákbálra, de izé, azért kösz, hogy meghívtál…

  …olyan sokszor elolvastam azt a levelet, hogy már betéve tudtam. Miért tartottam a legfelső fiókban, miért olvastam el újra meg újra?

 

Philadelphia, 1940. március 10.

 

Drága fiam, Gideón!

 

  Végül mégiscsak kaptam tőled egy levelet, miután egy hétig csak az üres levélszekrény várt. Tudod te, mit jelent ez egy apának, különösen a magamfajta érzékeny, szerető apának?

  Azt kívánod tőlem, hogy lássalak el egy „szmokinggal”.

  Mielőtt megtudtam, mi az a „szmoking”, utána kellett járnom. Nem volt könnyű, mert minden barátom dolgozó ember, akiknek hozzám hasonlóan fogalmuk sem volt róla, mi az a „szmoking”.

  Amikor végül sikerült megtudnom, elképedtem, fiam, megdöbbentem a nagyzolásodtól. Nem tudom, mit akarsz. Szállodaportásnak menni? Inasnak egy milliomoscsaládhoz? Esetleg kabaréban akarsz konferálni, vagy éjjeli mulatóban dolgozni? Milyen célra van neked olyan nagy szükséged egy „szmokingra”? Kirakatbabának akarsz beállni?

  Így vagy úgy, ilyesmibe nem szabad belekeveredned, és legnagyobb sajnálatomra nemet kell mondanom. Amit írsz, úgy hangzik, mintha mindennap estélyekre akarnál járogatni.

  Gideón, kedves fiacskám! Lehet, hogy régimódinak tartasz, pedig nem vagyok az. Modern gondolkodású, haladó ember vagyok. Ismerem a fiatalemberek vágyait és hangulatait, de mindennek van határa.

  Egy szóval sem mondtam például neked, hogy ne vedd meg az iskola gyűrűjét, pedig hát… csak azért késlekedtem, mert ismét pénzügyi nehézségeim vannak, továbbá megérdeklődtem egy olyan gyűrű árát, és nem szabadna, nem szabadna 9 dollárba kerülnie! Ha kilenc dollárt kérnek érte, becsapnak, fiam.

  Ha olyan nagy szükséged van egy öltönyre vagy más szükséges holmira, mindig megteszek minden tőlem telhetőt, hogy megkapd, még ha pénzügyi okokból késlekedem is, de ne hagyd magad félrevezetni, hogy neked éppen egy „szmokingra” van szükséged! Ne felejtsd el, hogy maga a „szmoking” nem a vég, hanem a kezdet. Ha megvolna a „szmoking”, több pénzt kérnél, hogy eljárhass a lányokkal azokra a helyekre, ahol megkövetelik a „szmokingot”.

  Könyörögve kérlek, fiacskám! Ne hagyd félrevezetni magad! Gondolkodj logikusan, és hallgass néha a tanácsaimra. Fiatal vagy, akkor alapozhatod meg a legjobban az eljövendő életedet, ha hallgatsz rám, és nem térsz le a helyes útról. Fogadd meg a tanácsaimat, és egy szép napon még hálás leszel nekem. Elvégre nincs más gyermekem, akire a jó tanácsaimat és szeretetemet pazarolnám.

  A te munkád most a tanulás, hogy te ne legyél az egész életedben kétkezi munkás, mint én. Egyébként mintha azt írtad volna, hogy te takarítod az öltözőt az iskolában. Abból nem tudod megvenni a „szmokingot” magadnak?

  Tudom, hogy meg kellett volna nézzelek a jövő héten Baltimore-ban, de nem fogok tudni elmenni. Meg vagyok fázva, és nem hiszem, hogy időben meggyógyulnék. Emellett pénzügyileg sem engedhetem meg magamnak a vonatjegyet, és az orvos azt mondta, lehetőleg ne utazgassak. De főleg rád gondolok, hogy ne kapd el tőlem a betegséget.

  Úgyhogy mondd meg a barátnődnek, hogy nem vagyok régimódi.

  Nem bocsátom meg neked, ha nem írsz, úgyhogy légy szíves hetente kétszer írni.

  Most elköszönök. Ne feledd, mennyire szeretlek!

 

Szerető apád

Nátán

 

  Ui. A rendszeres heti három és fél dollár mellett most anyagilag támogatom az anyádat is. Mellékelek külön ötven centet neked. Sajnálom, hogy nem láthatlak. Írjál!

 

  – Hé, Gideón, ébresztő!

  – Mi a… mi… mi van…

  – Szedd össze magad, Gideón! Úgy sírtál álmodban, mint egy gyerek!

  Nekitámaszkodtam Slómónak, tovább sírtam.

  – …Bocs… bocsánat…

  – Ne is törődj vele! A morfiumtól van.

  – A Sínai-félsziget közepén vagyunk, ugye?

  – Igen.

  – Ne haragudj, én tényleg totálkáros vagyok.

  – A lábad hogy van?

  – Nem érzek fájdalmat.

  Hirtelen metsző hideg csapott meg, hevesen reszketni kezdtem. Dermesztő hideg volt. Slómó bebugyolált két pokrócba, és addig püfölt, amíg át nem melegedtem.

  – Ilyenkor nagyon le tud hűlni a sivatag – mondta.

  – Megfagyok… megfagyok – mondtam, és azon imádkoztam, hogy azaz áldott gyógyszer megint teperjen le. Aztán szétáradt bennem a fájdalomcsillapító, újra úgy éreztem, lebegek, csak a hideg nem akart elmúlni. Istentelenül fázom… „Apu… apu… megfagyok, apu…”

 

  Philadelphia, 1926.

  A kis Gideón ujjatlan kesztyűje teljesen átázott. A kezén, a lábán elgémberedtek az ujjak, az orra elzsibbadt.

  – Gyerünk haza, téged melegre kell vinni! – mondta Molly.

  – Nem – mondta Gideón. – Be akarom fejezni a hóembert.

  – Na, gyerünk! – mondta Molly, és fölkapta az öccsét. Féloldalason megdőlt a kisfiú súlya alatt, úgy evickélt át a havon, ki a Fairmount Parkból az utcára. Jobbra-balra nézett, nem jön-e villamos vagy autó, és amikor szabad volt az út, átszaladt a Parkside Avenue-n.

  Letette Gideónt, kézen fogta, szinte fölvonszolta a negyedik emeletre, a lakásba. A kisfiú végtagjai már fájni kezdtek, és mire az ajtó elé értek, elsírta magát.

  Ahogy Molly benyitott, megcsapta őket a sülő máj és hagyma szaga. Ez két dolgot jelentett. Először is azt, hogy kifizették a gázszámlát, újra lehetett használni a gáztűzhelyet és a vízmelegítőt Másodszor pedig azt, hogy anyus eleget törlesztett a hentesnél ahhoz, hogy újra vásárolhasson. Amikor már túl sok volt a számlájukon, anyus mindig Mollyt és Gideónt küldte a henteshez vagy a fűszereshez, hogy meghassa őket. Néha a hentes tulajdon családjának is csak a nyesedék jutott, mégsem tudott ellenállni a két, szemlátomást farkaséhes gyermek sóvár pillantásának.

  – Ez a gyerek mindjárt megfagy – mondta anyus. – Nem lett volna szabad olyan sokáig kint hagyni a parkban. Jól el kéne fenekeljelek!

  – Semmi baja, anyus, csak egy kicsit fázik – mondta Molly, miközben kigombolta Gideón csuromvizes dzsekijét, és ráterítette a fűtőtestre. Anyus odament a vízmelegítőhöz, begyújtotta. A lángok hörrenve, szisszenve fellobogtak. Hűha, forró fürdő, gondolta Molly. Levetkőztette az öccsét, belecsavarta a nagy frottírtörülközőbe, amelyiken az indiánsátor-minta volt, elhúzta az alkóv függönyét, és ő is levetkőzött.

  Amíg várták, hogy megmelegedjen a víz, anyus kinyitotta a jégszekrényt, és mindkettőjüknek adott egy szelet almát. Anyus a targoncás utcai árustól mindig megvette a rothadófélben levő, régi gyümölcsöt, és pár centért néha fél tucatot is kapott.

  Gideón reszketve majszolta. Hallották, hogy lassú, ismerős, kínlódó lépéseivel Nátán jön felfelé a lépcsőn. Nátán Gideón apja volt, nem Mollyé. Molly nem emlékezett az apjára.

  Nátán belépett, és köszönés nélkül letette az ütött-kopott aktatáskáját az asztalra. Kis termetű ember volt, alig százötven centiméter magas. Hosszú, keskeny arcán mindig savanyú, csüggedt kifejezés ült.

  Gideón lecsusszant a székről, megállt az apja előtt, és addig bámult rá, amíg Nátán rá nem ébredt, hogy ott van a fia.

  – Apu, fázom – mondta a kisfiú.

  Arra az egy pillanatra Nátán félretette a saját nyomorúságát, fölvette a fiát, az ölébe ültette. Megdörgölte a kezét-lábát, átölelte, gyöngéden ringatta.

  Nátán egy jiddis bölcsődalt énekelt a fiának. Arról szólt, hogy a gyermek egy kismadár, akinek nem kell félnie, mert az anyja és az apja őrzi a fészket.

  Gideón elmosolyodott, az apja mellkasára fektette a fejét, és elpihent rajta. Ez lett később az egyetlen emléke arról, hogy testi közelséget és szeretetet kapott az apjától.